Honfitársaim, Hölgyeim és Uraim, Ünneplő Gyulaiak! Kedves Barátaim!
Az 1848-as forradalom évfordulójának előestéjén gyűltünk össze itt, a Petőfi szobornál. Volt már arra példa, hogy az ünnep előtti este találkoztunk ugyanitt: a rendszerváltozás idején Kossuth-nótákat énekelve, gyertyákkal a kézben vonultak ide azok, akik változást akartak. Magától értetődő, hogy mindazok, akik húsz évvel ezelőtt változást akartak, a 48-as forradalom és szabadságharc hagyományát idézték fel. Hiszen a rendszerváltozás elindítói ugyanazt akarták, mint a márciusi forradalom hősei: megszállás helyett független országot, elnyomás helyett szabadságjogokat mindenkinek, demokratikus elvek szerint működő intézményrendszert, gazdasági fejlődést. Összességében: erős Magyarországot, összeforrott nemzetet, amely együtt fejlődik Európa szerencsésebb sorsú országaival.
Az 1989-es március 15-e különösen fontos volt, hiszen ezen a napon vált világossá, hogy nagyon sokan gondolják azt, megérett az idő a gyökeres változásra. Budapesten, a vidéki városokban százak, ezrek mentek az utcára, és hallgatták azokat a szónokokat, akik nagy nyilvánosság előtt először beszéltek szabadon, és mondtak ki olyan gondolatokat, amelyek évtizedeken keresztül tabunak számítottak. Így volt ez itt Gyulán is, a huszonegy évvel ezelőtti megemlékezés résztvevői közül bizonyára sokan őrzik emlékeik között ezeket a felszabadító pillanatokat.
Amit annyian akartak, az meg is valósult – eljött a rendszerváltozás: de az elmúlt 20 évből az új embereknek csak nyolc esztendő adatott. Ebből is az első négy év útkereséssel telt el, majd csak 1998-ban állhatott a kormányrúd mellé az első olyan csapat, amely kellően elszánt volt, amely – 1848-as elődeihez hasonlóan – erejét megfeszítve küzdött a fordulatért. Ők voltak azok, akiknek az előző években módjuk volt felkészülni a nagy feladatra: az ország kormányzására. S hogy milyen eredményt értek el négy esztendő alatt is, azt ma sokkal világosabban láthatja mindenki. Milyen jó lenne, ha ma olyan növekedést produkáló stabil gazdaságot, nyugodt országot vehetne át majd az új kormány, mint 2002-ben. Ám ez csak álom: ami az elmúlt nyolc évben történt, az tönkretette a rendszerváltozás eredményeinek jelentős részét: a húsz évvel ezelőtt remélt stabilitás helyett soha nem látott bizonytalanság van az országban, a remélt felzárkózás helyett mindenütt a leszakadás jelei láthatjuk. Annak idején azt reméltük, a szabadság rendje mindenki számára garantálja a méltó életet, és a demokrácia játékszabályai között élő emberek erős kisközösséggé és erős nemzetté forrnak össze. Olyan nemzetté, amelynek tagjai bíznak egymásban, amelynek van határozott terve a jövőre. Jól tudjuk, nem így történt, az egyes ember szűkebb világában is, a munkahelyén is – ha egyáltalán van neki – kiszolgáltatott. A mai körülmények nem egyenes gerincű, jogaira büszke és azokat betartatni képes polgárokat nevelnek, hanem alattvalókat, akik fogaikat csikorgatva, sokszor a Kádár-kori túlélési technikákat elővéve próbálják családjukat fenntartani és szűnni nem akaró rossz időket átvészelni.
Sajnos ki kell mondani a rendszerváltozás óta eltelt húsz év mérlege deficites. Ha van erőnk hozzá, újra kell kezdeni. Újra kell kezdeni: bátran, elszántan, becsülettel, ugyanakkor felelőséggel és felkészülten. Hogy az újrakezdés irányát jól jelöljük ki, nem csak előre, visszafelé is kell tekintenünk. S ha visszafelé tekintünk, éppen az 1848 hőseiben és csendesen munkálkodó szereplőiben találhatjuk meg azt a nemzedéket, amely leginkább példát adhat nekünk. Példát adhat tudásban és felkészültségben: azok a férfiak, akik 1848-ban a kormányrúdhoz álltak, a reformkor küzdelmei alatt választódtak ki a feladatra. Teljesítményükkel, tekintélyükkel vívták ki maguknak a helyet. Azok az eszmék a jobbágyfelszabadításról, a közös teherviselésről, a polgári szabadságjogokról, a gazdaságfejlődés útjában álló akadályokról, amelyek az áprilisi törvényekben lettel valósággá, évtizedes közös munka eredményei voltak.
Nem csak országos vezetők választódtak ki ebben a korban, mellettük ott voltak azok, akik egy-egy városban, egy-egy megyében képesek voltak a változás végrehajtására. Deákot, Petőfit, Kossuthot mindenki ismeri, Wenckheim Bélát, Szombathelyi Antalt, Terényi Lajost csak mi ismerjük, itt Gyulán és Békés megyében. Viszont ők, a felkészült, felelősségteljes második-, harmadik vonal adták a márciusi forradalom igazi átütő erejét.
Példát ad az 1848-as nemzedék hitelességben is: erejüket, tehetségüket, vagyonukat és sokan az életüket áldozták a haza felemelésre. Széchenyi nem azt mondta, hogy ha, magas pozícióhoz jut, jó lobbizással nagy pénzeket fog megmozgatni az Akadémia megalapítás érdekében. Azt mondta: egy évi jövedelmét ajánlja fel a magyar tudós társaság megalapítására. És ismét ott voltak mögötte követői: Békés megyében is élt olyan birtokos nemes, Rosty Albert – Eötvös József és Trefort Ágoston apósa –, aki önként szabadította fel jobbágyait. A hitelességgel szerzett tekintély adta az erőt ezen emberek szavának. Ha mindez nem lett volna, aligha követik őket annyian, amikor a haza érdekében való áldozatvállalást kérték.
Az 1848-as nemzedék felelősségvállalása és higgadtsága is példás. Pontosan tudták mekkora felelősség terheli őket. Tudták, hogy aki forradalmi helyzetben megmozdítja a társadalmat, annak képesnek kell lennie a folyamatok irányítására és a nekilódult társadalmi csoportok megállítására is. Milyen egyszerű dolog azt mondani, amit az emberek hallani akarnak, megígérni mindent, amit hallani szeretnének. De az ilyen társadalmi helyzetek előidézői később, még ha akarják, akkor sem tudják megfékezni az általuk keltett indulatokat. Az illuzórikus reményekkel elbódítottak indulata azután a társadalom egészét fenyegeti. – Széchenyinek hányszor jutott eszébe Goethe bűvészinasa, aki elindította a seprűt, de képtelen volt megállítani. Hogy remegett, bár csak jönne haza a mester, mielőtt nagyobb baj történik.
És újra azt kell mondanom, hogy ezt itt Gyulán is tudták: amikor itt a szomszédos vármegyeháza udvarán, 1848 március 22-én lezajlott egy, a pesti március 15-éhez hasonló helyi forradalmi népgyűlés, a szervezők egyik legnagyobb gondja volt, hogy az eseményeket kézben tartsák.
Nem túl távol, mögöttünk van egy szélsőséges politikai irányzat működése, az ellenkező irányú szélsőségek sem hoznak más eredményt: romok, kezelhetetlen társadalmi konfliktusok.
Van még valami nagyon fontos, amit 1848-as forradalom és szabadságharc nemzedékétől kaptunk. Nekik a maguk idejében sikerült a nagy célok érdekében összeforrasztani a nemzetet, legalábbis annak többségét. Mekkora különbség volt jobbágy és nemes, a különböző felekezetek hívei között, hányféle területi tradíció élt akkor még, s az ország lakóinak többsége mégis pontosan értette mit jelent a jobbágyok „alkotmány sáncaiba való beemelésével” születik meg az erős polgári nemzet.
Arról meg azután végképp ne feledkezzünk meg, hogy a forradalomhoz és nyomában törvényes átalakuláshoz vezető mozgalmat nemesek, közöttük arisztokraták indították. Ezek az emberek a jobbágyok ingyenmunkájáról, nemesi kiváltságaik egy részéről, például az adómentességről mondottak le – önként. Közvetlen egyéni érdekeiket áldozták fel a nemzet egészéért, a távlati érdekekért. Ez valóban elit volt – nem csak a szó szociológiai értelmében. Volna tőlük mit tanulni.
Március 15-e és mindaz, ami mögötte van, nemcsak ’48 magyar társadalmát forrasztotta egybe. Az időben egymást követő generációknak is jutott ebből a kohéziós erőből. Melyik történelmi eseménysort ismeri úgy minden magyar, mint 1848 történetét? Melyik az a nap, amikor Sepsiszentgyörgytől Felsőőrig, Szabadkától Dunaszerdahelyig mindenütt ugyanarról emlékeznek. Március 15-e. Ezen a téren is nagy adósságunk van. meg kell keresnünk azt, ami a nemzetet összeköti, s ha azt tapasztaljuk, nem sikerült elsőre megtalálni, keresni kell tovább. A társadalomban közös értékek, tradíciók mentén lehet valamelyes összetartást teremteni. Ha a hatalomra jutott csoportok receptként csak a maguk értékeit kínálják a többieknek, különös erejű ellenszenvet válhat ki.
A nemzetről szólva soha nem feledhetjük el, hogy magyarok élnek Csíkszeredán, Zentán, Beregszászon, Léván. A szomorú emlékű december 5-e után itt is van jóvátennivalónk, mégpedig nem is kevés.
Március 15-e Petőfi, Jókai, Táncsics napja. Az ő börtönajtaja nyílt ki ezen a napon. Ugyan lehet, hogy akad, akinek erről az jut eszébe, jó lenne, ha ma is kinyílnának a börtönajtók, de onnan nem kisétálnának, hanem egyesek oda besétálnának. Hogy töprengjenek az elmúlt évek egyik másik eseményéről, hogy próbálgassák, egy tenyérnyinél alig nagyobb dobozban mi mindent el lehet helyezni.
1848 a változás, az előrelépés szimbóluma. Ezért olyan fontos nekünk. Mi is változást akarunk: demokratikusan, jogszerűen, igazságosan.
