A hagyományoknak megfelelően az ünnepi testületi ülésen adták át városunk legmagasabb díjait mindazon gyulai lakosoknak, akik személyükkel, illetve munkásságuk által a várost szolgálják, a város hírnevét öregbítik. A kitüntetések átadása előtt Bába Ildikó, városunk diákpolgármestere, a Karácsonyi katolikus gimnázium tanulója köszöntötte a megjelenteket. (Az ünnepi köszöntő teljes szövege a cikk végén olvasható el – A Szerk.)
Posztumusz díszpolgári címet adományozott Gyula Város Önkormányzata ifj. Balogh József hentesmesternek. Gyula város legjelentősebb kitüntetését a március 15-én megtartott ünnepi testületi ülésen, az egykori hentes dédunokája, Nyíri Mária vette át. Ifj. Balogh Józsefnek köszönhető, hogy a gyulai kolbász világhírnévre tett szert. Az ünnepi testületi ülésen Gyula Város Képviselő-testülete Kiváló Polgár címet adományozott Cseke Andrásnak, a Vasalat Kft. ügyvezetőjének. Gyula Város Kultúrájáért elismerésben részesült a Körös Táncegyüttes. Gyula Város Szolgálatáért kitüntető címet kapott Hack Mártonné, a Galbácskerti Óvoda vezetője és Birta Miklós, a Polgármesteri Hivatal vezető főtanácsosa.
* * *
Dr. Perjési Klára polgármester ünnepi beszéde
Tisztelt Ünneplők, kedves Fiatalok!
Minden évben meghatottan és bizakodva állunk ezen a napon itt, Gyulán, a Petőfi téren, Petőfi Sándor, a könyörtelenül szókimondó költő szobránál. Március 15-e szép nap volt mindazok életében, akik átélték. És erre a napra mindörökké emlékeztek. Bár az időjárás nem volt valami fényes-, de nagyon fényes volt az emberek lelke. Emlékeztek a harcterek poklában, a várfogság, vagy az itáliai kényszerkatonáskodás idején. S emlékeztek a kiegyezés után is, amikor újra divat lett a társaságban a március idusa. Emlékezzünk tehát mi is!
Mindannyiunknak, még a legfiatalabbaknak is van élménye ezzel a nappal kapcsolatban. Sokan azt mondják, ez már nem igazi ünnep, mert kötelező. Mint tudjuk, semmi sem kötelező. Nem kényszeríthetünk senkit, arra, hogy szeresse a közös ünnepséget, vagy, hogy szenteljen neki figyelmet. Az ünnep nem ezen fordul meg. Vajon van-e bennünk elég hit a szabadságban, az egyenlőségben, a testvériségben? Erre a mindennapjainkban találjuk meg a leghitelesebb választ.
„ A remény hal meg utoljára!” – szoktuk mondani. Hogy ez mennyire igaz, az abból is látszik, hogy március közepén minden évben újra feltűzzük a kokárdát, a nemzetiszínű szalagból készített bokrétánkat. Pedig a forradalomnak már vége, a harcot a csatamezőn elvesztettük. És mégis, évről évre átgondoljuk elődeink tetteit. Ezeknek az 1848-49-es hősöknek a nevét csak töredékében olvashatjuk a könyvekben. Azt azonban tudjuk, hogy a szabadságot nem egy arctalan tömeg vívta ki. A szabadságot az alkotni képes, a közös célokért tenni tudó és tenni akaró egyének teremtették meg. „Azt mondják, egyetlen nemzet sem emelkedhet magasabbra polgárainak eszményeinél.” (Brooks Fletcher)
Ők tetteikkel bizonyították, hogy bár „egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.” A nemzet összetartásának tudata 1848 óta a leggazdagabb erkölcsi, szellemi és érzelmi erőforrásunk. Ezáltal válnak érvényessé Petőfi szavai: „Bárkié is a dicsőség, a hazáé a haszon!”
Ezért, amikor feltűzzük a kokárdát, akkor azt büszkeséggel tesszük. Nem magunkra vagyunk büszkék, hanem magyarságunkra, hazaszeretetünkre és őseinkre, mert reméljük, hogy azt a lelkesedést- ami mozgatója, motorja minden forradalomnak, így az 1848-49-es szabadságharcnak is-, azt a lelkesedést szerezzük vissza, éljük át újra a kitűzött kokárdával.
Tisztelt Emlékezők!
1848 nem csupán a magyar nemzet csodálatos szabadságszeretetének, hanem kivételes egységének pillanata is. Voltak még a századok során szabadságharcaink, voltak forradalmaink is, de sohasem tudtunk annyira egyek lenni, annyira egy lélekként lelkesedni, mint akkor. Ahogy az lenni szokott a kisebb-nagyobb emberi közösségekben, minket is számtalanszor megosztottak pillanatnyi egyéni érdekek és rosszul értett közösségi célok.
Néha ugyanazokra az eszmékre hivatkozva fordultak egymással szembe eleink. Hány és hányféle magyar volt akkor is… Igazság szerint nem szabadna egyikre vagy másikra rámondani, hogy ő a forradalom jelképe. Ők együtt kellettek akkor a történelemnek.
Ritkán szoktuk emlegetni, pedig a 48-49-es események azt is tanítják nekünk, hogy elbukik a szabadságharcunk, elvész mindannyiunk szabadsága, ha a sok egymás mellett élő nemzetiség nem tud, nem akar egy nemzetként élni. Keserves volt a lecke, tanuljuk meg belőle: az egymás mellett élés sohasem lehet azonos az egymás ellen éléssel. Mert múlton nyugszik a jelen – ahogy Széchenyi mondta; s bizony, a most egyesülő Európában sem lehet megfelelő képviselete az elkülönülő nemzetiségeknek.
Egységes és meghatározó erővel csak egy nemzet léphet fel. Nemzetté pedig a közös haza szeretetével válunk akkor, ha mindannyian, akik itt élünk, itt ünnepelünk közösen, egyformán és egységesesen szeretjük ezt az országot, országrészt. Benne a saját városunkat, az erdeinket, mezőinket, a földeket, a folyókat, a halastavakat. Ebben rejlik a mi erőnk, hazánk, nemzetünk ereje. És ebből fakad a hazaszeretetünk.
Kedves Ünneplők!
Ha jelenünket a múltunkból fakadó tudással éljük, nem kell félnünk a jövőtől. Erre tanít minket a március 15-dike ünnepe. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a magyar nemzet polgáraiként büszkén „nézhetünk a múlt tükrébe”, erőt meríthetünk belőle a jövő kihívásaihoz. Ha erősen él bennünk egy szebb, szabadabb jövő reménye, és képesek vagyunk együtt, egymásra támaszkodva nekirugaszkodni a megvalósításnak, méltók lehetünk, méltók leszünk 1848 örökségéhez.
Ez ad értelmet az ünnepségeknek, ez ad értelmet a koszorúzásoknak, a közös elmélkedésnek. Megjósolta ezt már két nappal a forradalom kitörése után Jókai Mór: „Míg magyar él, míg szabad ember él a honban, kegyelettel fognak visszagondolni ez évre, annak történelmére s történetalkotó alakjaira.” Úgy legyen!- válaszolhatjuk 162 év elteltével Jókainak.
Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!
Köszönöm a figyelmet.
***
Bába Ildikó diákpolgármester ünnepi beszéde
A gyulai általános és középiskolások nevében tisztelettel köszöntöm az ünnepi testületi ülésen megjelenteket, a képviselő-testület tagjait, a kitüntetésekre váró gyulai polgárokat!
Amikor megtudtam, hogy a mai napon, a március 15-i ünnepségek keretein belül, itt a Városházán nekem kell majd beszédet mondanom, be kell vallanom, nagyon megijedtem. Két érzés kavargott bennem. Az egyik a büszkeség volt, hogy egy ilyen jeles ünnepélyen, egy ilyen jeles társaság előtt kell majd diáktársaimat képviselnem ezen a délelőttön. A nagy nap közeledtével azonban a büszkeség mellett egy másik és cseppet sem kellemes érzés is megjelent, és kezdett erőt venni rajtam: a kétségbeesés. Azóta folyamatosan azt kérdezgettem magamtól: „mit lehet mondani az itt jelenlévőknek, a megbecsült felnőtteknek, bölcs értelmiségieknek, azoknak, akik sokkal több tapasztalattal rendelkeznek, mint én? Mit lehet mondani olyat, amit még nem tudnak, amire nem legyintenek okos felnőtt gyanánt azt mondva: gyermekbeszéd!”
Azután belegondoltam: vajon nem a fiatal Petőfi mondta ki az első szót március 15-én is, hogy „Talpra, magyar!” Vajon nem az alig huszonhárom éves Jókai fogalmazta meg a forradalom legfontosabb követeléseit a tizenkét pontban? S ha ők a maguk mindent elsöprő, fiatal lelkesedésükkel tudtak olyan mindenki számára lényeges szavakat elmondani, amelyek miatt az esővel nem törődve harmincötezer ember gyűlt össze a Nemzeti Múzeum előtt, és amelyek azután a mai napig visszhangoznak a történelmen át, talán nekem is lesz egy-két olyan mondatom a szabadságról és hazaszeretetről, amely felkelti majd az itt egybegyűltek figyelmét.
Mert ezért vagyunk itt: hogy a szabadságot és a hazaszeretetet ünnepeljük. Ezt a két oszlopot, amelyre minden ország felépült, és amelyek nélkül az ember csonkának érezhetné magát. Kiegészíti ez a kettő egymást, hiszen csak szabad hazában lehet igazán otthon az ember, a szabadságot pedig a hazaszeretettel lehet kiérdemelni. Nem arról a felhígított szabadságról van itt szó, amelyet a televízió közvetít, hogy bármit megtehet és megvehet az ember, amit csak akar, és nem arról az önző, gőgös és magamutogató hazaszeretetről, amit a halivudi filmek közvetítenek felénk. Hanem arról a szabadságról, ami azért állít korlátokat az emberek elé, hogy embertársaikkal jobban szót értsenek, hogy saját magukból nemes, művelt, Istennel és a természettel összhangban élő embert neveljenek. És arról a hazaszeretetről, ami nem egyszeri, színpadias fellángolás, hanem egy életen át tartó erős elhatározás. Ez sarkallta 1848 ifjúságát is, hogy egy jobb, magasabb szintű világot építsenek a korhatag Habsburg monarchia összeroppanó épületéből.
Többen diáktársaim közül, sajnos, úgy gondolják, a házirend szabályai, a dolgozatok és iskolai kötelességek korlátozzák őket szabadságukban, és hogy a hazaszeretet abban nyilvánul meg, hogy az iskolai ünnepségeken oda sem figyelve részt vesznek. Pedig ha tudnák, hogy volt olyan korszak, amikor még véleményt sem lehetett szabadon nyilvánítani, amikor a hazaszeretetre a csatatéren volt szükség a golyózáporban, lőporfüstben, ágyúk morajában…
Számukra, de talán az Önök számára is, már elképzelni is nehéz azt az időszakot, amikor Wesselényi Miklóst azért fogták perbe, mert őszintén beszélt a reformkori Magyarország állapotáról, amikor ezrek ragadtak fegyvert, hogy az áprilisi törvényekben garantált szabadságot és a hazájukat megvédelmezhessék. Nem véletlenül kezdi úgy az egyik szabadságharcról szóló elbeszélését Jókai, hogy: "Írjunk mitológiát. Írjuk le az év eseményeit, híven, valóan, mindent ami megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, amit láttunk, amit tapasztalánk, aminek szemtanúi voltunk, s akkor mondjuk rá, hogy ez mind mese, mert különben nem fogják elhinni”
Mert valóban hihetetlen, mire volt képes akkor egy nemzet szabadsága és hazaszeretete a csendes Európa közepén. Érthetetlen, hogy egy kicsiny nép hogyan tudott ilyen dicső tetteket véghezvinni – kivívni az alkotmányos önállóságot, legyőzni Európa egyik legnagyobb hadseregét – golyózáporban, lőporfüstben, ágyúk morajában.
Pedig lehet, hogy ebben a mi kevésbé hősies korszakunkban is, amikor szabadon elmondhatja mindenki a saját véleményét, amikor nincs szükség fegyverekre a függetlenség kivívásához, talán a mi korszakunkban is szükség lenne példát venni az akkori fiatalokról: kitartásukról, lelkesedésükről, bátorságukról.
Önöknek pedig, felnőttek, még nehezebb feladatot ad osztályrészül ez az ünnepség, hogy továbbadják, megértessék velünk, a jövő generációval, – saját példájukkal megmutatva -, hogyan kell jól érteni ezt a két szót: szabadság és hazaszeretet.
