Gyulai Hírlap - Egy diktátor születése

Az előadás kiindulópontja egyszerűnek tűnik: egy jelentéktelen, sérülékeny kisember mesélni kezd. A néző eleinte együtt érez vele (még köztünk is ül), majd fokozatosan döbben rá, hogy ugyanennek a személyiségnek a mélyén már ott rejtőzik a diktátor csírája. Székely Csaba nem egy történelmi személyt állít elénk (noha Galló „játékos átlényegülései” tele vannak felismerhető, 20. századi történelmi karakterekkel és zeneidolokkal), hanem egy archetípust: azt az embert, akit gyermekkori sérelmei, kisebbrendűségi érzése és elismerés utáni olthatatlan vágya lassan a hatalom megszállottjává formál. A történet éppen ezért időtlen. Nem egyetlen korszakról vagy politikai rendszerről beszél, hanem arról az örök emberi mechanizmusról, amely újra és újra képes kitermelni a zsarnokságot.

A kortárs világban, ahol a közösségi média algoritmusai naponta erősítik fel a leegyszerűsítő üzeneteket, a bűnbakkeresést és a megosztottságot, a darab különösen aktuális. A diktátor nem egyik napról a másikra születik meg. Előbb megtanul történetet mesélni, majd ellenséget kijelölni, végül reményt árul. Minden diktátor ugyanazt a mesét mondja: mindig létezik egy külső ellenség, amelytől kizárólag ő képes megvédeni közösségét. Ez a felismerés teszi az előadást egyszerre politikai és mélyen emberi érvényűvé.

A monodráma legnagyobb kihívása, hogy egyetlen színésznek kell másfél órán keresztül fenntartania a néző figyelmét. Galló Ernő ezt nem egyszerűen teljesíti, hanem mesterségbeli bravúrrá emeli. Ritka az a színészi teljesítmény, amelyben a hosszú monológok egyetlen pillanatra sem veszítik el intenzitásukat. Galló nem felmondja a szöveget, hanem folyamatosan újrateremti, a jelenlévő nézőkhöz szólva aktualizálja. Hangszíne, beszédritmusa, artikulációja, gesztusrendszere és mimikája állandó változásban van, így a szereplő személyisége szinte észrevétlenül alakul át a néző szeme előtt. A nézőtér kialakítása segíti ezt a folyamatot: mi körbevesszük a főhőst, s ő minden teret bejátszik, interakcióba kerül, beszív.

A figura fejlődése pszichológiailag rendkívül hiteles. A sértett gyermekből önbizalomhiányos fiatal, abból elismertségre vágyó művész, végül karizmatikus manipulátor válik. Galló Ernő minden állomást külön karakterré formál, mégsem esik szét a szerep. Ez olyan koncentrációt, szövegbiztonságot és fizikai állóképességet kíván, amely csak a legnagyobb monodrámai alakítások sajátja. Nem véletlen, hogy a darabot maga Székely Csaba is kifejezetten Galló Ernő számára írta, hiszen színészi eszköztára kivételesen alkalmas ennek a sokrétegű karakternek a megformálására, amelyhez kiváló fizikai erőnléte, rendkívüli karakterformáló képessége és sokszínű színészi eszköztára járulnak hozzá. A lenyűgöző alakításban egyszerre jelenik meg a szorongó kisember és a félelmetes zsarnok.

Sebestyén Aba rendezése tudatosan kerüli a didaxist. Nem akarja megmondani, melyik történelmi vagy jelenkori politikai szereplőre kell gondolnunk. Inkább arra ösztönöz, hogy felismerjük a diktatórikus gondolkodás ismétlődő mintázatait. A minimalista tér, V. Sós Beáta funkcionális díszlet- és jelmezvilága (katonamintás ing, alatta a valódi én elrejtését szimbolizáló Batman-póló) minden figyelmet a színészre irányít. A rendezés egyik legnagyobb erénye az intimitás: a néző nem külső szemlélője, hanem szinte cinkosa lesz a történetnek. Ez a közelség fokozatosan válik nyugtalanítóvá, amikor ráébredünk, hogy mi magunk is hagyjuk elcsábítani magunkat a jól felépített narratíva által.

A darab pszichológiai rétege különösen fontos a mai fiatal és középkorú generáció számára. A serdülőkorban megélt kirekesztettség, a társadalmi összehasonlítás, az állandó visszaigazolás iránti vágy ma erősebb, mint valaha. Az önértékelési zavarok, a sérelmekből épített identitás és az egyszerű válaszok iránti igény könnyen vezethet manipulálhatósághoz. A monodráma figyelmeztetés: a diktátor nem csupán megszületik, hanem társadalmi támogatottságot is kap. A félelem, a frusztráció és a gyűlölet közösségi élménnyé válhat, ha nincs jelen a kritikus gondolkodás vagy „kritikai hozzáállás”, ahogy tanítványaimnak sokszor hangsúlyozom.

A Gyulai Várszínház Erdélyi Hete évről évre olyan előadásokat hív meg, amelyek nemcsak művészi, hanem gondolati értelemben is gazdagítják a fesztivált. Az Egy diktátor születése ezek közül is kiemelkedik. Ritka az olyan monodráma, amely egyszerre ennyire szórakoztató, intellektuálisan provokatív és színészileg ennyire magas színvonalú.

Galló Ernő alakítása pedig joggal sorolható azok közé a monodrámai teljesítmények közé, amelyek hosszú időre emlékezetesek maradnak. Másfél órán keresztül egyedül tölti be a teret, folyamatosan fenntartva a feszültséget, miközben egy teljes személyiségfejlődést rajzol fel a néző előtt. Ez nem pusztán kiváló színészi munka, hanem a mesterség legmagasabb szintű demonstrációja. A közönség nemcsak egy diktátor születését láthatta, hanem egy kivételes színész diadalát is. Miközben színházat is a színházban, hiszen a főhős egy színészeti egyetemet végzett, szórakoztatni vágyó, de egy érzelmileg kíméletlenül kisemmizett tucatszínészből lesz elsőrangú manipulátor, aki majd milliókat mozgat meg saját céljai érdekében. A kör bezárul, Péterfy Bori szavaival élve: „A diktátorok sem tudnának ekkora hatalomra szert tenni, ha nem hinnének abszolút mértékben abban, hogy van küldetésük, és azt végig kell vinniük.”