Legós játszadozásom miatt nézek, keresek mostanában érdekes, fotózható évfordulót. Így akadtam rá, hogy ezen a napon 140 éve született Székely Aladár.
Képeit még azok is ismerik, akik nem tudják, hogy ki is ő. Elég csak Adyra, Móricz Zsigmondra gondolni, szinte biztos, hogy egy Székely portré jelenik meg a szemeink előtt.
Hivatásos fényképészektől sajátította el a szakmát. Tanult a Dunky Fivérek cégnél Kolozsvárott, azután Budapesten, az 1890-es években inaskodott Mertens Edénél. Szülőföldjére visszatérve Gyulán, majd Orosházán vezetett műtermet. A századfordulón már budapesti fényképész volt. 1908-ban elsőként létesített utcára nyíló kirakatos műtermet. Nádai Pál, a neves művészeti író már 1917-ben úgy vélekedett munkásságáról, hogy abban „a művészi ízlés a mesterségbeli tudás nagy fegyelmező erejével párosul”. Munkamódszerét a modell természetes tartásának érdekében a gyors beállítás jellemezte, bár ötödik emeleti műterme hagyományosan üvegtetős volt, ő fehér textillel bevont lámpákkal világított.
A megemlékezés és a képei mellé beillesztem még Ignotus a Nyugatban megjelent írását Székely Aladárról. Beleolvasva rögtön szembetűnik, hogy már jó pár évvel ezelőtt is voltak utómunka kedvelők és ellenzők.
Ignotus: Székely Aladár
Székely Aladár egy derék fotográfus ember, kinek művészete abban áll, hogy nem művészkedik a fotográfiával, s képeinek az az egyéni s ezzel megint művészi vonásuk, hogy nem tolja beléjük egyéniségét. Tudniillik: a fotográfia csak így lehet igaz, ami ebben a különös esetben művészit jelent. A festő a maga látása, a maga érzése, a maga kedve szerint fest s képe annyira művészi, amennyire magát bele tudta tenni. Ezt azonban a fotográfus a priori nem teheti, mert végre sem ő az, aki a képet írja, hanem a nap, a lencse, a megérző vegyület. A fotográfus legfeljebb beleárthatja magát a gépek dolgába, festői vagy jellemző vagy mi egymás beállítással, aztán, ha a lemez megvan, retouche-sai. Ezzel azonban nem egyéniséget visz beléjük, hanem valamilyenre nyalja a képet, s kifejlődik így – amire egy vitatkozásunkban Márkus László figyelmeztetett – az egyéniségtelen koca-művészkedésnek, a giccsnek, egy borzalmas új változata. Ez elöl menekülés és pedig egyéniségbe való menekülés csak egy van: a lefotografálandónak egyéniségébe való, abba, ahogy ez az egyéniség kifelé látási képül megjelenik legkülönbféle részleteinek mozaikköveiben – vagyis: a realista, a – ha úgy tetszik -, naturalista fotográfia; igen jó lencse, de előtte semmi erőltetett beállítás, utána semmi retouche. Ez a Székely Aladár gondolatmenete, s igen jó, igen művészi, igen frappáns arcfényképekben váltja valóra. Persze, ezek a reális fotográfiák nem mindenkinek kedvére valók – ki-ki jobb szereti felebarátját látni így, mint saját magát – de mégis mind többen kezdik megbecsülni a Székely Aladár kérlelhetetlenségében a művészi becsületességet s ezzel – amennyire fotográfiánál erről szó lehet – a művészetet, s a szépen nekilendült magyar fényképírásban mind több szem és több megrendelés fordul az ő nyers, de erős képei felé. S ezt meg kell írni, mint ahogy nem szabad magára hagyni semmi becsületességet és semmi művészetet.
Forrás: spottr.hu
