Gyulai Hírlap - Jómadarak ámokfutása

Kokan Mladenovics író és rendező Madarak című darabja Arisztophanész azonos című műve alapján készült új és önálló alkotás. A kiindulópont azonban közös: két athéni férfiú, Piszthetairosz és Euelpidész elhagyja szülővárosát, abban reménykedve, hátha másutt békére, humánusabb életre lel, és megvalósíthatja álmait.

Arisztophánész két kalandora a madarak birodalmába érve adja elő elképzelését, miszerint nagyon régen a szárnyas égi lények voltak az istenek, amíg ezt a címet el nem orozta tőlük Zeusz kompániája. A madarak nyomban bizalmukba fogadják az idegeneket, ők pedig azt javasolják nekik, építsék meg Felhőkakukkvárat az égben. Ez meg is történik, az új város azonban az emberek és az istenek közé áll: elnyeli a felfelé szálló áldozati füstöt, az istenek egyetlen táplálékát.

A megváltozott életkörülmények között az éhező olümposziak hamar megtörnek: felkeresik Peiszthetairoszt, hogy szerződést kössenek vele: hozzáadják Zeusz lányát, Baszileiát, akinek a neve királyságot jelent, így a világ feletti uralmat ígéri. Eddig tart az ógörög mese, amely találó allegóriát fest a bálványimádásról és a bálványfaragók haszonszerzéséről. A kérdés, amelyre már Arisztophanész is kereste a választ, Mladenovics úgyszintén: hová száll ma az áldozat füstje, mibe veti reményét az emberi társadalom? Mit akar egyáltalán, milyen célok, erkölcsi normák vezérlik?

A válaszadásban egymást váltogatják az obszcén és lírai gesztusok, keverednek az alsóbb- és felsőbbrendű, a vulgáris és fennkölt, a csúfolódó és a finom modorú elemek. Az utópisztikus Felhőkakukkváron kívül, amelyben különböző tollú és karakterű madarak élnek szabadon, minden másságot elfogadhatatlannak nyilvánítanak. Nincs véleménypluralizmus, az ellenszegülőt meg kell törni.

És bár a madarak emberi szemszögből nézve nem túl okos teremtmények, azért annyira nem buták, hogy ezt elviseljék, eltűrjék. Rendre elkergetik a sokszínű és szabad rajukat hazug szavakkal megtörni igyekvőket, a földhözragadt „földi isteneket”: a békét hirdető katonai diktátort, a túl sokat beszélő, de túl keveset hallgató, önfényező és önimádó politikust, a szemforgató hamis papot és az adósrabszolgaságot cukormázban áruló bankárokat, hitelezőket.

Mladenovics demokratikus madárraja így ellentétbe kerül azzal a világgal, amelyben élünk. Ez a világ, a háború világa, mentes a haladó eszméktől, fura elöljáróik eszement értékeket hirdetnek, vezérelvük a pénz és a hatalom. Ebben a miliőben a demokrácia üres jelszó, amely mögött neoliberális fasizmus bújik meg kemény játékszabályokkal. A szabadság csupán egy őrült show, ürügy a gyengék, a tehetetlenek elpusztítására.

A színháznak ebben a kontextusban joga van durvának és radikálisnak lenni, hiperbolákban és metaforákban fogalmazni, úgy tűnik. Mladenovics darabjában a multikulturális madárraj hosszas vita, eszmecsere után állítja fel saját szabályait. Felszólal a kommunista, a hippi, az értelmiségi és a magányra vágyó, valamennyien előadják, mi az, ami jó lenne nekik. Így születik meg Felhőkakukkvár társadalmi konszenzus alapján, jelképes értelemben a felhők között, a valóságtól elszakadva, madártávlatban, a háborúzó materialista világ alternatívájaként.

Felhőkakukkvárban szórakoztatók a hétköznapok, mindig áll a tollasbál, amelybe csak az emberi kegyetlenség, önzés rondít bele. Mladenovics, aki több rangos díj tulajdonosa, nem egyszer nyilatkozott arról, hogy a 21. század technológiai fejlődése ellenére ostobábbak, primitívebbek és tudatlanabbak vagyunk, mint valaha voltunk, hiszen folyamatos agymosásnak vagyunk kitéve. A Madarakban is ezt a véleményét tükrözteti.

A belső társadalmi béke ellenére a darabban világosan feltárul egy belső társadalmi konfliktus is. Ez a nemzedékek közötti ellentét. Míg az erejükben meggyengült, tehetetlen „öregek” egyetértenek abban, hogy a törvénytelenség, a bűnözés, az arrogancia nem lehet életünk mércéje, ezen változtatni kell, a fiatalokat ez már nem érdekli. Egy céljuk van, hogy jól érezzék magukat, akár mások kihasználása árán is. Ha ez az apáiknak nem tetszik, csináljanak forradalmat. Ha tudnak…

A temesvári társulat elképesztő dinamikával és erővel töltötte meg a várszínpadot. Mozgalmas, összművészeti játékuk nem hagyta pihenni a közönséget, amelynek még énekelnie is kellett kórusban, amikor erre betanították. A Madarak szereplői hitelesen alakították szerepeiket, csipegtek, kotkodácsoltak, huhogtak, trilláztak, sasoltak és kapirgáltak, bontogatták a szárnyaikat. Az emberi jellem így is kikandikált tollazatuk mögül, bizonyára sokan magukra ismertek bennük.

A rekvizitumhasználat is illeszkedett acélszerkezetű korunkhoz, hiszen a létra minimalista eszközként több funkciót is kapott: volt lombkoronáját vesztett fa, madárszárny, a földet az éggel összekötő kapocs, de tökéletesen megfelelt arra is, hogy a madárfajzat rátelepedjen (díszlet: Marija Kalabics). Az üzenetet a zene (Irena Popovics) és a tánc (Andreja Kulesevics) is hatásosan közvetítette, sőt kiemelte, a kosztümök (Tatjana Radisics) ötletgazdagon támasztották alá a történetet.

A gyulai publikumnak feltételezhetően tetszett a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház rendbontó Madarak című előadása, hiszen hosszas vastapssal köszönte meg a látványos, elgondolkodtató produkciót, elsősorban a rendezőnek és a tizenkilenc színművésznek.