Wagner Gábor Márton és párducz lászló az Időbontás című tárlat megnyitóján
Fotó: Gyulai Hírlap/Rusznyák Csaba
Aki most itt van, eljött és megtisztelte a művészt, időt szán arra, hogy türelemmel, figyelemmel, kellő alázattal szemlélje a kiállított képeket, akkor abba a titokzatos világba érkezett, amely Wagner Gábor művész úr képeiből sugárzik.
Egy kiállítás attól jó, és csak is akkor voltunk részesei: ha megtekintését követően ott motoszkálnak bennünk a helyszínen szerzett érzések, gondolatok; ha tudunk magunkban beszélgetni, vitatkozni, vélemény formálni az ott látottakkal kapcsolatosan; ha maradnak kérdések, emlékképek bennünk.
Az Isten áldotta idő bármennyire is végtelen itt, a földi létünkben – bontásokból, az idő bontásaiból tevődik össze. A pulzáló nyugtalanság adja a létezés egyik legfontosabb elemét. A mozgás, a lüktetés, az áramlás, a konfliktusok, az eredendő emberi félelmeink adják az időbontásban megnyilvánuló elmúlást.
Ez a gondolatsor persze egyáltalán nem arra utal, hogy Wagner Gábor elmúláscentrikus lenne. Nem. Ő még csak rokonságban sincs a halállal. A képeiből a hihetetlenül nagy életkedv sugárzik, egyszerűen, mohósággal gyűjti az idő motívumait.
Isten áldotta jellemének egyik részét Camille Pissaro, francia impresszionista festő szavaival lehet legjobban jellemezni: „Boldogok azok, akik észreveszik a szépet, olyan helyeket, ahol mások semmit sem látnak. Minden szép, csak jól kell tudni nézni.”
Képeiben az élet tudatos és akaratlan környezetéből adódnak témái. A tudatosság Wagner művész úr akaratában olyféleképpen nyilvánul meg, hogy egyfajta késztetést kell éreznünk arra, amit a kép ki akar fejezni. Ez mindenkinél más és más formában, a képessége és késztetése alapján történik meg.
A maradandóságot vagy a mulandóságot a művész és a szemlélő genetikai kódja és az a sok-sok gén, ami ezeket körül veszi - emberi képesség, talentum - az, ami az alkotó és a szemlélő fenotípusát kialakítja. Ezen epigenetikai hatások homogenizálják az alkotásokat. Persze ebben szerepet játszottak a korlátok is, amelyeket Wagner művész úr épített ki korlátok által és nélkül.
Művészetében egyfajta öntörvényűség is megfigyelhető, amely belülről diktál, irányít. A képekben egy belső szervezettséget hoz létre, időbontásban, egységnyi sok elemből összetevődve úgy, hogy a képek összecsendülnek, szinte végig tekintenek rajtunk. A képek egyéni hangulatában többféle stílus és technika találkozik össze. A témák megfelelő színekkel magas színvonalon vannak képviselve. Az ösztönösséget, a megértéseket és ezek tudatosságát – képzőművészeti műhelyekben kellene tanítani. A művész úr portréábrázolásaiból mély lelkiség sugárzik, így jött létre a már-már virtuozitás határait feszegető rajzkészség.
Hivatásomnál maradva ezt úgy mondanám, hogy a genotípus olyféleképpen érvényesíti a fenotípust, hogy a művészi öntudat kötelmek nélkül emocionálisan hagyja formailag és tartalmilag időbontásban kifejezni azt, amit a művész szeretne.
Wagner művész úr a művészet egyik lényegét képviselve a belső és a külső tudatot egymás vetületében szinkronizálja össze. Ezek a képeiben úgy jelennek meg, hogy a két különböző állapot mindegyike feltételezi a két önálló tudatot. A genotípus a képekben való megjelenéskor az ábrázolás fenotípusában jelenik meg, létrehozva a művészi alkotást, amikoris az alkotó lelki világa átalakul külső tudattá.
A festményekben megnyilvánuló időbontások a belső tudati állapotot adják, a képek alkotó erejét, mint amikor egy filmszalag kockái időbontásban jelennek meg összeállva életünk pergő pillanataihoz hasonlóan a saját kis időbontásainkból, mint ahogyan életünk története jön létre.
Itt is, mint ahogy az életünkben is, megtalálhatóak a lassú, a gyors, a szétszórt, a koncentrált és a dekoncentrált pillanatok. A kiállítás egyik képében az autó helyzetéből nem vehető ki a valóság, azaz az autó pillanata. Talán Hamvas Béla fogalmazta meg ezt leginkább: „A valóság vagy az igazság, vagy az adott pillanat értékének meghatározása adja a valóság igazságát, de tulajdonképpen nem is ez a lényeg, hanem a belső és a külső fenotípus, az életünk története a lényeg. Az időbontásban megjelenő adott pillanat részegységekben az idő pillanataiban adja összességében a lényeget. Az életünket.”
Kívánom minden jelenlévőnek a pillanatok felfedezését, átélését nemcsak itt a kiállításon, hanem a saját életünk időbontásaiban is.
*[Dr. Párducz László MD, PhD c. egyetemi tanár megnyitó beszéde, amely elhangzott december 5-én Wagner Gábor Mártonnak az Időbontás címmel nyílt kiállításának megnyitóján az Erkel Ferenc Művelődési Központban.]
