wanda, a cikk szerzője az erdei tanösvény bejáratánál
Fotó: Gyulai Hírlap – Pénzes Sándor
Tegnap felavattunk néhány táblát az erdőben, ezeken a haver fotói is szerepelnek. Pici kölyök voltam, amikor először elhozott ide, azóta ez az egyik kedvenc helyem. Szinte itt nőttem fel. Minden egyes fotó készítésekor jelen voltam. Mindent a saját szememmel láttam, a saját orrommal éreztem, mondhatni, hamarabb képben voltam nála.
Kerestem is magam a képeken, de nem találtam. Megbocsátok, amiért lemaradtam, de meg kell említenem, elvitathatatlan érdemem van nekem is abban, hogy ezt most így láthatjátok.
Mindig tudtam és jeleztem is neki, hogy valami érdekes hely felé közeledünk. A legtöbbször fegyelmezett voltam, és nem riogattam a vadakat, de tényleg:) Csendben vártam, hogy piszmogjon a nyakában lógó eszközeivel, aztán otthon meg legalább ugyanannyi ideig bámulja a monitort helyettem.
Ott voltam minden lépésénél, sok száz kilométeren keresztül. Annyira, de annyira jó volt! Sokszor együtt bujkáltunk a bokrok között, nevettem is, hogy alig halad négykézláb. Néha függőágyaztunk a fák között, vagy esőben ücsörögtünk egy fa alatt, volt, hogy az erdőben ebédeltünk, de olyan is, hogy a kökénybokrok alatt csináltunk fotókiállítást.
Ritka az a pillanat, amikor nincsen velem. Ezért, ha ez mégis előfordul, mindketten tudjuk, az nem tarthat sokáig.
Nyitottam már meg könyvhetet, avattam hidat, voltak megtekintéseim a városban, de erdei táblát még nem avattam. Sok helyre hívnak, sokan üdvözölnek és ismernek, de ha a kompetencia alapú protokolljaimat nézem, ezt kiemelt fontosságúnak tartottam. Ezért is mondtam ennek a felkérésének azonnal igent.
Van egy kis csapat, amelynek ugyan nem vagyok tagja, de tudom, hogy szeretik a természetet, amiért sokat tesznek. Ők hozták létre ezt az erdei kis tanösvényt, melyet tegnap bejártunk.
Köszönjük szépen!
