markó istván
Már gyermekkorom óta vonzódtam az emberi közösségekhez, közéleti fogékonyságomat apai ági politikus ősömtől eredeztetem. Ennek okán mindenkor figyelemmel kísértem a világpolitikai eseményeket, de igazán a felgyorsult belpolitikai fejlemények és mozgások érdekeltek. Bár a nagyhatalmi játszmák alapvetően befolyásolták az ország sorsát, olvasmányaim között mégis inkább a kor ideológiai megújulását igenlő kritikai kiadványok és a magyar érdekeket hangsúlyozó reformközgazdászok írásai szerepeltek. Nyilvánvaló volt számomra, hogy a politikai változások olvasztótégelyében már formálódik egy új világ, amelynek alapjait egy háború után született generáció szabadságra éhes fiai és lányai fogják lerakni. Az első adandó alkalommal léptem, mert minden rezdülésemben vártam a változást, és cselekvő részesévé akartam válni. Már a nyolcvanas évek közepén vállalkozó lettem, és átéltem azt az örömet – ami egy egészen más perspektívát jelentett –, nevezetesen: a magam ura lehettem, munkám és boldogulásom csak szorgalmamon és kitartásomon múlt.
Több százezer változást váró kortársammal együtt így érkeztem el az 1988-as esztendőhöz, amikor már kézzelfoghatóvá vált a társadalmi megújulást óhajtók akarata. Megalakultak azok a szervezetek és pártok, amelyek programkezdeményezéseikkel már artikulálni tudták ideológiai hovatartozásuk szerinti elképzeléseiket, akaratukat. Belépve az MDF-be, barátaimmal együtt komoly energiákat fordítottunk a gyulai szervezet megerősítésére, a helyi közvélemény elismerésének kivívására. Számba vettük a város és a térség gondját-baját, programcsomagokat alkottunk készülve a választások utáni városvezetés kihívásaira. Politikai érzékenységünk és erkölcsi alapállásunk megkövetelte tőlünk, hogy felhívjuk a figyelmet a 89-es erdélyi menekültek áldatlan helyzetére, amelynek megítélése nem kis vihart kavart, de bátor kiállásunk meghozta az országos hírnevet és elismerést. A hivatalos szervek ugyan cáfolták állításainkat, ennek ellenére a parlament sürgősen elfogadta az ország csatlakozását a Genfi Menekültügyi Konvencióhoz. Többnemzetiségű városunk adta az ötletet, hogy Közép-európai Kisebbségi Konferenciát szervezzünk, amelyen több jeles ellenzéki vett részt a környező országokból. Az Apor Emlékülést katolikusok és protestánsok kart karba öltve szerveztük, hitünkből merítve az erőt a mártírhalált halt püspök emlékének méltó felidézéséhez.
Akik követték ezen időszak bel- és külpolitikai eseményeit, azoknak nyilvánvalóvá vált, hogy az ország újkori történelmének olyan változásai zajlanak, amelyek megtörténtéről még a legoptimistább ellenzéki erők sem álmodtak. Arra, hogy az állampárt parlamenti képviselői törvényt alkotnak a többpárti szabad választásokról, arra, hogy a párt kivonul a munkahelyekről, és arra, hogy leszerelik a munkásőrséget, reálisan senki sem számított. Mi, akik már kifejeztük politikai hovatartozásunkat, lélegzetvisszafojtva figyeltük az eseményeket, ismerve a kommunisták 20. századi regnálását, bosszúra éhes megtorlásait.
A 1990. évi szabad parlamenti választásokra nagy energiákat mozgósítva készült a gyulai MDF szervezete. Komoly, felkészült és agilis ügyvéd volt a jelöltünk dr. Lipták András személyében, aki minden tekintetben alkalmasnak bizonyult arra, hogy politikai kvalitásait a város közössége érdekében kamatoztassa. Képviselőjelöltünk mögött már egy több mint százfős szervezet állt, többnyire értelmiségiek: tanárok, orvosok, történészek, de hivatali dolgozók, kétkezi munkásemberek és vállalkozók is jelen voltak tagjaink között. A kampányidőszak alatt még inkább összekovácsolódott a tagság. Körzetekre osztva a várost és a környező hat települést, jártuk az utcákat, szórólapoztunk, és plakátokat ragasztottunk. Ahol találtunk támogató elvbarátot, kértük arra, hogy képviseljen bennünket a helyi szavazatszámláló bizottságban. A falvakban csak a kutyákkal gyűlt meg a bajunk, de Gyulán nem ment minden zökkenőmentesen. Azt minden párt elfogadta, hogy a kampányidőszak felszínre hoz egy-két ellentétet az induló pártok között, de abban közmegegyezés volt, hogy tiszteletben tartjuk egymás jelöltjeit, nem személyeskedünk, főleg nem bántjuk a plakátokat, nem tépkedjük és nem firkáljuk tele azokat. Sajnálatos módon ezt nem minden pártaktivista vette komolyan. Egy-két túlbuzgó SZDSZ-es estéről estére rongálta jelöltünk plakátjait, komoly pluszmunkát és költséget okozva nekünk. Már nagyon vártuk a választás napját, mert a kampány sok energiát emésztett fel. Rendesen elfáradtunk, de reménykedve vártuk a választás napját.
Sajnos, az egyéni körzetben induló jelöltünk, dr. Lipták András nem kapott elég szavazatot, így elbukta a választást. Kádár Péter gyulavári református lelkész nyert az SZDSZ színeiben. Békés megyében jól szerepeltünk, listán az MDF kapta a legtöbb szavazatot. Így lettem én is képviselő, a megyei lista második helyéről kerültem a parlamentbe. Amint az köztudott, az országos választásokat az MDF nyerte.
A választási sikerben komoly szerepet játszott az a tény, hogy – új politikai formáció lévén – viszonylag gyorsan sikerült országos szervezetté válni, létrehozva több száz szervezetet. Ismert és hiteles embereket tudtunk magunk mellé állítani: írók, színészek és neves sportolók vállalták fel a programunkat.
Az új parlament 1990. május 2-án kezdte meg a munkáját. Az országot koalíciós kormány irányította, tagjai az MDF, a Független Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt soraiból kerültek ki. A miniszterelnök dr. Antall József lett.
Életem egyik felejthetetlen élménye volt, amikor először léptem be az Országház kapuján. Szinte lebegtem a szőnyeg felett az ámulattól, és egy szó sem jött ki a számon a meghatódottságtól. Ez a felemelő érzés mindvégig kitartott, amíg képviselő voltam. Ma is áldom a Szentháromság Istent, hogy elhívott erre a megtisztelő feladatra, amelyet nagy alázattal, sok munkával és odaszánt idővel igyekeztem meghálálni.
Szeretnék felvillantani egy nagyszerű pillanatot parlamenti éveimből, amelyre ma sem tudok meghatódottság nélkül visszagondolni. Röviden szólnék a szinte megoldhatatlannak látszó feladatról, amellyel az új kormány szembe találta magát, majd idéznék egy olyan felszólalásomból, amely szűkebb pátriánk helyzetének jobbítása érdekében történt.
AMIKOR MÉG MINDNYÁJAN EGYÜTT VOLTUNK MAI „ACSARKODÓK”…
(Részlet a Történelmi napok című írásomból, 1991. szeptember)
Vannak csodálatos napok a parlamentben. A hétfői nap ilyen volt. Délután 3-kor kezdődött az ülés. Szabad György, Zétényi, Pozsgay és Király, majd a világkiállítás – és persze a Házszabály. Csupa fontos név és törvényterv. Az SZDSZ-ből átül egy képviselő hozzánk. Ellenzékből kormánypártba – micsoda idők!? Fordítva szokták! Mesélnek a folyosón: Kis János találkozik az utcán Pethő Ivánnal, aki a kezével „Viktóriát” mutatva közeledik felé. Mi van, Iván, győztünk? Nem – feleli Pethő – ketten maradtunk! Végre tudunk együtt felszabadultan nevetni.
Csupa jó hír: Antall a szerbekhez megy (bár féltjük), de a tény reményt keltő. Hirtelen csend támad a teremben: kis ember áll a díszpáholyban, mögötte barátai: észtek, lettek, litvánok. Egy emberként állva tapsolunk. A karzatról litván zászlót lógatnak le. Landsbergis szerényen integet. Pedig Ő vezényelni is tud (zenetanár), méghozzá nemcsak énekkart, de százezreket is – harcra az utolsó vérig. Mit neki a nagy szovjet, fiai a lánctalpak alá dűltek, úgy védték a parlamentet. Többen megéljenzik Landsbergist, aki zavarban van, sokan könnyeznek. Aztán Antall József beszél. 16.25-kor szavazás: helyreállítottuk a diplomáciai kapcsolatokat a három balti köztársasággal!
Micsoda történelmi nap! Mi, Európa egyik legkisebb országának képviselői a Magyar Országgyűlésben ítélkezünk a több mint 70 éves bolsevik birodalom felett. Igen, ítélkezünk! Vége a szovjet világbirodalomnak, vége a bolsevizmusnak!
A szabadság balti madara itt repked a teremben, lám, mindnyájan egyszerre vetjük fel a fejünket szárnysuhogására. 1989 Magyarországa jár az eszemben, amikor még mindnyájan együtt voltunk mai „acsarkodók”. A történelem ködébe belevesznek a hétköznapok, de az ünnepnapok ragyogva virítanak és emlékeztetnek majd. Ma ünnepnap volt!
* * *
Mielőtt néhány mondatban röviden összefoglalnám, mivel is szembesültünk parlamenti munkánk elején, felidézem azt a néhány fontos gondolatot, amelyet miniszterelnök úr kért a magyar néptől.
Alázattal, de kellő határozottsággal kérte a magyarokat, hogy bizalommal álljanak az új országgyűlés és a kormány mögé. Történelmi példákat hozva mutatott rá, hogy demokráciában az állam és annak szervezetei nem az elnyomás eszközei, hanem a nép szolgái kell, hogy legyenek. Ugyanakkor, ha kell, gyakoroljanak kellő kritikát, aminek meghallgatását tapasztalni fogják. A nép kormánya leszünk – ígérte, vállalva az előtte álló emberfeletti munkát.
Teljes erejével, még betegen is azon fáradozott, hogy egy új és szabadabb világ vízióját sikerüljön elültetnie a magyarok szívében, és a reményt, hogy a várva várt gazdasági jólét komoly és fáradságos munkával előbb-utóbb bekövetkezik. Ismerte az emberi természetet, tudta, hogy az ember csak a teljes testi, lelki és szociális jólét állapotában tudja képességeit szabadon kibontakoztatni. Ezért dolgozott, és erre a szolgálatra hívott el minket is.
A rendszerváltó parlament képviselői közül kevesen voltak profi politikusok. Az állampárt utódpártjának talán egy tucatnyi tagja mondhatta ezt magáról, bár a demokratikus játékszabályok szerinti politizálást ők is csak most tanulgatták.
Számunkra, akik néhány hónapja tanulgattuk a hivatásos politikusi játékszabályokat, szinte azonnal kiderült, hogy a feladat, ami ránk vár, és aminek nekifeszülni készülünk, szinte megoldhatatlan. Mindnyájan ismertük az ország gazdasági, szociális és mentális állapotát, de igazán akkor szembesültünk a valósággal, amikor kezünkbe vettük a kormányprogramot, amelyben a valós tények szerepeltek.
Az infláció 20% feletti volt, az államadósság meghaladta a 21 milliárd dollárt. Az ország infrastrukturális állapota minden tekintetben alacsonynak bizonyult, a foglalkoztatottság csak a jelszavak szintjén volt teljes. Az egészségügy, az iskoláink elmaradottak voltak, a környezet állapota egyre romlott.
A nyolcvanas évek végére a lakosság várható életkora Európában a legalacsonyabbnak bizonyult. Az öngyilkosság, az alkoholizmus és a kábítószerfüggés számai is nagyon magasan álltak. A halálozási számok évek óta meghaladták a születések számát, a középkorú lakosság megbetegedései és halálozási adatai a legrosszabbak voltak a civilizált országok között. Családok ezrei hullottak szét, az idősek létbizonytalanságban éltek. A rendszer nagy „vívmánya”, a túlmunka végzésének engedélyezése, fizikai és lelki kimerültség állapotát eredményezte milliók életében. Hiányzott a társadalmi türelem, a segítőkészség és egymás megbecsülése. A szegénység öröklődött, a társadalmi hátrányok halmozódtak.
Alig telt el pár nap a parlamenti életünkből, amikor már egyértelművé vált, hogy a magyar elektronikus és írott sajtó jelentős része egy másodpercig sem lesz lojális a „romeltakarító” és újjáépítő munkánkhoz. Csak egy gyermek naivitásához hasonlítható az a magatartás, ami azt feltételezte, hogy a 85–89-ig tartó reformkommunista folyamatot előkészítő és mindvégig támogató magyar sajtó az új politikai hatalom mellé áll. Nem hogy ezt nem tette meg, hanem minden erejével és kifinomult rafinériájával nekiesett az új kormánynak. Olyan magatartást tanúsított, mintha Magyarországon egy, már több évtizede működő, bejáratott demokrácia szimpla kis választásáról lett volna szó. Szó sem esett arról, hogy itt az ország és annak népe történelmének egyik legnagyobb eseménye zajlik, és a magyar lét- és sorskérdések kerülhetnek veszélybe, ha az átmenet stabilitása felborul. Ehhez a szisztematikus sajtómagatartáshoz minden támogatást megkapott az ellenzéki pártoktól, a parlamenten kívüli erőkről nem is beszélve. Miután a választások után 100 nappal még mindig nem volt „kolbászból a kerítés”, a következő politikai küzdelem már el is dőlt. A szeptemberi önkormányzati választásokat elsöprő fölényben az ellenzék nyerte.
Ami ezután következett, az mindenki számára többé-kevésbé ismert: a Szovjetunió összeomlása nagyfokú piacvesztést eredményezett, amelyet még erősített a déli szomszédunkban dúló kegyetlen háború minden káros következménye is. A gazdaság, rajtunk kívül álló okok miatt, sokkhelyzetbe került, melynek következtében súlyos infláció és szociális feszültségek keletkeztek.
A kormány és a mögötte álló frakciók becsülettel kiszolgálták a négy évet. Szinte állandó feszültségben és folyamatos támadások mellett végeztük esküvel vállalt feladatainkat, de így is államcsőd és kormányváltás nélkül adtuk át a stafétát a következő parlamentnek.
Vallom, hogy Isten segítségével, az akkor elvégzett munka biztosította a megegyezéses „forradalom”, a békés és vértelen átmenet stabilitását, lefektetve a harmadik Magyar Köztársaság demokratikus berendezkedésének törvényi alapjait.
FELSZÓLALÁS
A területfejlesztési támogatások irányelveiről…szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitájában: 1993. szeptember 6-án, hétfőn
…Néhány elvi jellegű megjegyzéssel élek, amelyek kritikai hangvétele nem a tervezet elvtelen bírálatát, hanem a jobbító szándéktól vezérelt javítást célozza… A tervezetben nem kellően átgondolt a területfejlesztési alap megfogalmazás, túl sokféle szerep megoldását várják el tőle. Mint a költségvetési bizottság tagja, nagyon jól tudom, hogy milyen szűkös pénzeszközök találhatók az alapban meghatározott célok megvalósítására. Nehogy az a tévhit vezérelje a döntéshozókat és az előterjesztőt, hogy a tervezett minimális összeggel megoldják az ennél jelentősebb, más összegekkel eleddig sikertelenül megvalósítani próbált gazdaságélénkítést, foglalkoztatás- és vállalkozáspolitikai problémákat.
A regionális válságkezelésre – hangsúlyozom: válságkezelésre – időszakos külön programot és alapot kellene létrehozni. Már csak annak időbeli, akut jellegére és fedezetigényére is tekintettel.
Engedjék meg, hogy egy pillanatra megálljak, és az előző mondatban felvetett regionális válságkezelés megvalósításának példájaképpen egy pár szót szóljak a már megalakult Dél-magyarországi Regionális és Befektetési Kft.-ről. 1992 tavaszán a kormánynak a békéscsabai kihelyezett ülésén vetettem fel azt a sürgős megoldásra váró problémát, amely a Kelet-Magyarország régió leszakadásának megállítására fokozottan hívja fel a figyelmet.
De felhívtuk a figyelmet a következőkre is. A gazdasági rendszerváltozással párhuzamosan a hazai térségek differenciált átalakulása megy végbe. Egyértelmű, hogy az északnyugat-dunántúli régióba áramlik a külföldi beruházási tőke – lásd a General Motors-, Suzuki-, Philips-, Ford-befektetéseket. A pénzügyi, kereskedelmi és szolgáltatási szférába áramló külföldi tőke is inkább Budapestre és a dunántúli térségbe irányul. Ha az újonnan alakuló gazdasági társaságok területi elhelyezkedését figyeljük meg, ugyancsak Pest megye és a nyugat-magyarországi megyék dominálnak. Mindezek a tendenciák természetes folyamatok.
Ugyanakkor az állami ipar drasztikus leépülése a keleti megyékben figyelhető meg…az élelmiszer-feldolgozó üzemek problémái Szabolcs, Hajdú, Békés és Csongrád megyében jelentkeznek. Azt is láthatjuk, hogy a keleti megyékben alig-alig jelent meg az új munkahelyeket teremtő külföldi tőke. A fenti tendenciák a keleti térség rohamos lemaradásának ékes bizonyítékai. Nyilvánvaló, hogy az itt említett területi olló kinyílásával szemben tenni kell valamit…
* * *
Nagy örömmel tettem eleget a felkérésnek, hogy rövid összefoglalást adjak politikai pályám legfontosabb szeletéről: a képviselőségemet megelőző időszakról, majd az azt követő időről.
