A gyulai németek és magyar polgári lakosok sztálini lágerekbe deportálásának 65. évfordulója alkalmából tartottak emlékezést január 10-én, vasárnap délelőtt 9 órai kezdettel a Német Klubban.
1944-től a magyarországi településekről több tízezer svábot marhavagonokban hurcoltak el a Szovjetunió hatalmas bánya- és iparvidékeinek munkatáboraiba, akik közül ezrek pusztultak el az embertelen munka- és életkörülményektől, a hidegtől s a nélkülözéstől. A terv, mely a szovjet jóvátételi programot kidolgozó bizottság készített a jaltai konferenciára 5 millió német kényszermunkás tíz évig tartó dolgoztatásával számolt. A 65 évvel ezelőtt kezdődő 1944 végi és 1945 eleji deportálások egész Kelet-Európára kiterjedő kampány keretében zajlottak. Az akció a német nemzetiségűek ellen irányult, de a Magyarországról németként elhurcoltak zöme még csak németül sem beszélt, amivel a szovjet végrehajtók és magyar segítőik is tisztában voltak.
Sajnos Gyulán is indokoltan magas az érintettek száma, hiszen a város a térség gyűjtőhelye volt, s innen is mintegy 550 17-40 év közötti személyt hurcoltak el származásukra hivatkozva az úgynevezett kis munkára, azaz "málenkij robotra", miközben köztudott volt, hogy gyakran a származást sem figyelembe véve, pusztán már a németes végű „-er”-re végződő családnév is elegendő volt a deportáláshoz.
Miután Mittag Mónika, a Gyulai Német Kisebbségi Önkormányzat elnöke nagy tisztelettel köszöntötte a megjelenteket, „Egyetlen bűnünk a származásunk volt” címmel Hack Ferenc Mihályné tartott filmvetítéssel egybekötött előadást, azt is bemutatva, hogyan néznek ki ma azok a sokak számára ismert ukrajnai lágerek. Hunyadvári József: EMLÉKEZZÜNK! című verse is erről szólt, melyet a történész lánya, Hack Anita szavalt el a résztvevőknek.
A Szovjetunióba szállított magyarok tragikus sorsa még történelmünk kevéssé ismert fejezetei közé tartozik. A zsidóság sokat tett azért, hogy a holokausztról halljon a világ, de a sztálinizmus borzalmainak kevés az irodalma. A rendszerváltás ugyan lehetővé teszi a témába vágó dokumentumok kutatását, de az iratokban talált következetlenségek és hiányosságok az áldozatok számára vonatkozóan még csak megközelítőleges becslést sem adnak.
Tavaly nyáron pályázati forrás segítségével egy kutatócsoport kereste fel az ukrajnai lágerek nyomait, hogy dokumentálják a még fellelhető emlékeket. „Ez egy olyan seb, ami a túlélők lelkében soha nem tud begyógyulni. Ha nem beszélünk róla, el fognak tűnni az emlékek” — hangsúlyozta az előadó, miközben arra is figyelmeztetett, hogy az egykori bűnösök kultusza ma is rendkívül erős Ukrajnában, a kényszermunkát elrendelő szovjet diktátor, Sztálin pedig az ország egyik legnépszerűbb történelmi személye.
Ma már elmondható, hogy a túlélők is az áldozatok közé tartoznak, mert a foglyok nagy része betegen tért vissza, sokan végleg munkaképtelenné váltak, az átélt borzalmakról pedig gyakran még családi körben sem mertek beszélni.
Az előadást követően a jelenlévő túlélők kötetlen beszélgetésen osztották meg élményeiket, majd a Harruckern János Közoktatási Intézmény épületén található emléktáblánál helyezték el a megemlékezés koszorúit, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő.
