2009. december 15-én, 87 éves korában elhunyt Brejska Károly, a rendszerváltás utáni első önkormányzati ciklus önkormányzati képviselője, egykori recski fogoly.
Élete jól példázza azok sorsát, akik szerettek volna valamit tenni a haza, a nép javára, országunk legújabb kori történelmében. Az idegen érdekeket kiszolgáló helytartók és smasszereik erre nem sok lehetőséget hagytak neki.
Újpesten született (anyja neve: Műhlhauser Erzsébet). A háború utolsó két évében katonaként szolgált (Kis Ezüst Vitézségi Érem). A fogságból megszökve Budapesten a család játékkészítő műhelyében dolgozott. 1949-ben tiltott határátlépés, embercsempészet miatt letartóztatták (Ausztriába járt üzleti ügyekben). Az Andrássy út 60.-ban jegyzőkönyvet vettek fel a történtekről, miközben kiverték a fogait. Először halálra, majd 6 év börtönre ítélték. Kistarcsa, Recsk következett ezután. A recski 3 év bővelkedett büntetésekben: összesen 6 hétig ült sötétzárkában, 110 alkalommal kötötték gúzsba, békaügetésben kellett köveket hurcolnia hegymenetben stb. Oroszlányban, a bányában is töltött 8 hónapot. Időnként ilyeneket mondtak neki: „ha a családoddal akarod tölteni a karácsonyt, akkor beszélj!” Nem beszélt. Inkább vállalta a sötétzárkát…
1954-ben szabadult, és a ’80-as évekig megfigyelték: szinte minden lépéséről tudtak. Szabadulás után nem sokkal Gyulára került, itt alapított családot. 1956-ban Kossuth-címeres zászlókat készített, élelmiszer-szállítmányokkal járt Budapestre. Nagy lelkesedéssel vetette bele magát a gyulai közéletbe a rendszerváltás után, és a volt recski fogolytársakkal is tartotta a kapcsolatot. Egyik beszélgetésünk alkalmával szomorúan mondta: egyik-másik sorstársa az egykori rabtartóik oldalára állt. Ő nem. Kertészkedett; „fóliázott”, és azzal hárította el a tsz-be való belépést vagy állami alkalmazás lehetőségét: családja – igaz, keményen dolgozva – kétszer annyit tud keresni így, mintha közösségben dolgozna. És független maradt. Persze a nyugdíjazásakor nem sok mindent számítottak be neki, az ’56-os helytállásért kapott egyedül nagyon szerény járandóságot a rendszerváltás után. Szívóssága, élni akarása közismert volt, de a halált végül nem tudta legyőzni.
Életét végigtekintve, elgondolkozhatunk azon: azok-e mindig a jó hazafiak, akik magyar őseiket minél régebbi időkre tudják visszavezetni? És hol tartana most országunk, ha több, hozzá hasonló tartású magyar élt volna vagy élne ma is a Kárpát-medencében?
Utolsó kívánsága szerint a ravatalnál, az egyházi szertartás előtt Erkel híres áriájával búcsúzott a gyászolóktól: „…szép érted élni, érted halni, te szent magyar hazám.”
Karcsi bátyám, nyugodj békében!
