Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Hatvan éve indította be szüleinek házában a gyulai háziipar szövőműhelyét Marosán György

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • G. K. E. • MAGAZIN • 2017. szeptember 24. 09:00
Hatvan éve indította be szüleinek házában a gyulai háziipar szövőműhelyét Marosán György
Leszármazottai azt szeretnék, ha az utókornak példaképei lennének a régi mesteremberek

A Gyulai Háziipari Termelő Szövetkezett megalakulásának 60. évfordulóján lapunk interjút közölt az egykori vállalkozás ügyvezető igazgatójával. Az írás kapcsán kereste meg szerkesztőségünket Marosán Mihály, Marosán György egykori szövő, mézeskalács-készítő és gyertyaöntő mester fia azzal a kívánsággal, hogy édesapjáról is emlékezzünk meg, hisz a szövőműhelynek ő volt az egyik megalapítója.

 

____Eredeti-gyulai_szottes-Marosan__13_.JPG

Marosán Györgyöt a legtöbben úgy ismerik, hogy ő volt az utolsó gyertyaöntő mester Gyulán

Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő

A „Háromszög” üzenete

A háziipari szövetkezetet az 1956-os forradalom után jelentkező munkanélküliség visszaszorítására hozták létre. Ezzel egyidejűleg nyílt meg a szövőműhely is Marosán György államosított házának, az úgynevezett „Háromszögnek” az emeletén, ahol később gyertyaöntés folyt. A gyulai szőttes készítésének beindítását Farkas Sándor hajdani fürdőigazgató támogatásával maga Marosán György kezdeményezte, és vezette is egy ideig, de mivel nem lépett be a pártba, s többszörös felszólításra a katolikus vallás gyakorlásával sem hagyott fel, lefokozták, így nem részlegvezetőként, hanem karbantartóként dolgozhatott nyugdíjazásáig a saját kereteit lassanként túllépő műhelyben.

– A termékek Kanadába, Japánba, az európai országokba, sőt, még Mongóliába is eljutottak – meséli fia, Mihály, akinek nagyrománvárosi otthonában beszélgettünk a múltról.

Egyébként Mihály sem teljesen ismeretlen Gyulán, hisz „szippantósként”, most pedig a sárga kukák kiszállítójaként a város szinte összes lakójával kapcsolatba került. Nem szégyelli, hogy „csak” sofőrként, nem pedig mézeskalácsosként keresi kenyerét, hisz a munka az munka. Ezt vallották ősei is, akik két kézzel ragadták meg a dolog végét, jóllehet az édesapja szerinti dédnagyapja Hódmezővásárhelyen megyebírói tisztséget töltött be. Szerinte Gyulán sokan még tudják, hogy nagyapja fűszerkereskedést tartott fent a „Háromszögben”, ahol a mézeskalácssütés és a gyertyaöntés összefonódott, hagyományt teremtett.

A gyulai szőttest startból kidobták, mégis eljutott Mongóliáig

A háziipar fenntartásának folyamatosságát a központi szervek csak úgy engedélyezték, ha a termelés értékének legkevesebb 51 százalékát 1960 végéig a háziipari és a népművészeti termékek alkotják. Ez eléggé nagy fejtörést okozott, hisz Gyula városának korábban sem volt számottevő népművészete, az addig gyártott háziipari rongyszőnyeg, vagy a gyékény-lábtörlők termelési értéke pedig alig haladta meg a néhány százezer forintot.

A kezdeteket aztán a véletlen hozta, nem pedig a fondorlatos terv. Farkas Sándor alapító, hajdani fürdőigazgató erre úgy emlékezett, hogy az 1959. évi Pál napi vásáron Magda György lován meglátott egy nagyon tetszetős takarót, és úgy gondolta, hogy valami hasonlót ők is legyárthatnának. Ekkor kereste meg Marosán Györgyöt, akinek a szövés művészete volt az egyik tanult szakmája. Azt akarta, hogy együtt alakítsák ki a gyulai népművészet magvát. A takarót ugyanis Magda György Gyulavarsándon kapta 50 évvel korábban, amiből számukra egyenesen az következett, hogy kiindulópontnak mindenképpen jó lesz. A Népi Iparművészeti Tanács azonban nem így gondolta.

A május végére elkészült mintadarabokat ugyanis zsűriztetni kellett a fővárosban, ahol Domanovszky Endre azonnal lesöpörte az asztalról a gyulaiak portékáját, mondván: nem tudják, hogy népművészetet csak ott lehet létrehozni, ahol az megszületett? Erre Farkas Sándor azt válaszolta, köszöni szépen, hogy hozzájárult a gyulai folklórkincs létrejöttéhez, hisz a városban sok Moldován, Marosán és Szilágyi él, akik szűkebb hazájukból magukkal hozták hagyományaikat. A frappáns megjegyzésre rögvest meg is kapták az engedélyt, ami a sorozatgyártáshoz és a forgalmazáshoz kellett. Úgyhogy néhány hétre rá el is kezdték a gyapjú falvédők gyártását. A paletta idővel asztali szettel, csergetakarókkal, párnákkal, szatyrokkal, tarisznyákkal és felhős székely szőnyegekkel egészült ki. Marosán György is tervezett egy madaras mintát, illetve egy asztali szövőszéket, az újításért járó jutalmat azonban (a már említett okok miatt) szintén más vette fel helyette.

(És miközben mindezt nagy érdeklődéssel hallgattuk, szemünk sarkából kerestük a gyulai szőttest a Marosán-lakásban, hogy megmutassuk olvasóinknak. Csak nagy nehezen került elő egy-két kisebb, eredetét nézve is bizonytalan darab a szomszédos helységből.)

 

____Eredeti-Gyulan_keszult_szottesek__1_.JPG

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő

A régi gyertyák fénye

Marosán Györgyöt a legtöbben úgy ismerik, hogy ő volt az utolsó gyertyaöntő mester Gyulán. Pedig az öntést csak másodállásban végezte.

Ikonikus figurának számított, hisz egy száz évesnél is idősebb házban lakott, az úgynevezett „Háromszögben”, amit a nagyapja kezdett építeni Gyulán, a Vár utcában. Ennek padlásán rendezte be György műtárgy jellegű műhelyét. Ide harmincnyolc lépcsőfok vezetett fel, amit még 82 éves korában is naponta megmászott. Hidegben, hőségben egyaránt felment, egyszerűen csak azért, mert a szakmájának élt. Működése ideje alatt a megyében sem volt más, aki ezt a mesterséget művelte volna. A Tiszán innen is csak két iparosmester dolgozott, az egyik Szegeden, a másik Debrecenben.

A műhely berendezését édesapjától örökölte, aki 1893-tól 1920-ig öntötte a gyertyát. A szakmát Bécsben tanulta, a szakkifejezéseket is onnan hozta. A munkaeszközöket szintén az osztrák fővárosban vagy Pozsonyban vásárolta a 19. század végén. A készlet később az Erkel Ferenc Múzeum elődintézményébe került, azzal az ígérettel együtt, hogy egyszer majd ki lesz állítva (ugyanebbe az intézménybe került a gyertyából készült imakönyvborító is). Miután György meghalt, 1920-ban a bátya folytatta a vállalkozást, de sajnos ő is fiatalon elhalálozott. Ezt követően az édesanyja állt a ring mellé. Mivel egyszerre csupán egyetlen tucatot, vagyis tizenkét gyertyát öntöttek, a mennyiséggel az asszony is megbirkózott.

A gyulai mester leszármazottjai közül csak Mihálynak a bátya öntött rendszeresen, ám ő is fiatalon elment, így nem maradt senki, aki továbbvitte volna a família örökségét.

Hogy milyen gyertyákat öntöttek a Marosán-féle házban? Csakis fehéret, de különböző méretben. És a fiók aljáról elő is kerül egy. Egy testesebb az egykori kínálatból. Elsősorban parókiák, plébániák vásároltak tőlük, nagyobb számban az ortodoxok, évente kétszer is, nagy kötegben, mert az ő szertartásukban fogy a legtöbb. A vásárlóerő így Békés megyében és a környéken biztosítva volt. Rengeteg megrendelést kaptak, az ország távolabbi részeiből is, emiatt néha éjt nappá téve dolgoztak.

– Ez a gyertya még adott fényt, nem mint a mostaniak, hogy hunyorogni kell mellettük, ha egyáltalán van bennük fonal, és nem válnak ketté – jegyzi meg Mihály, miközben fényképezőgépünk lencséje elé tartja édesapja készítményét.

 

____Eredeti-Gyorgy_gyertyabol_keszitett__ive__1_.JPG

 

Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő

Szeretnének egy kiállítóteret azoknak, akik szeretetből dolgoztak

Marosán György édesapja, Mihály nagyapja mézeskalács-készítéssel is foglalkozott. A két szakmát azokban az évtizedekben általában együtt űzték, hisz mindkettő a méhészetre épült. A gyertyaöntéshez a lépet, illetve a belőle kiolvasztott méhviaszt, a mézeskalácshoz pedig a mézet dolgozták fel. Méheket a Marosánok (eredetileg Morosánok) nem igazán tartottak, mert járni kellett a piacokat, a búcsúkat, így nem maradt rájuk idő.

György már paraffinból öntötte termékeit, amit a MOL-kutaktól szerzett be. A paraffin azonban önmagában nem volt elégséges, méhviaszt és egyéb viaszanyagot adagolt hozzá. A gyertya értékét ugyanis, amíg világ a világ, a viasz adja meg. Ha elegendő mennyiség kerül bele a gyertyába, nem lesz füst, de lesz fény. Ez a legalapvetőbb szabály.

Színeseket, cifrákat Marosán György nem gyártott, különlegesebbeket viszont igen, például a Békéscsabai Jókai Színház részére, ahová egyszer 8 centiméter vastagságú gyertyákat kellett leszállítania.

És hogy anyagilag megérte-e? Nem. Túl jól keresni már akkor sem lehetett az öntéssel, hiába követelt sok és aprólékos munkát, és hiába hiányzott a konkurencia. Ötszáz kiló gyertya után 40 ezer forintja maradt, egyévnyi munkájának a bére.

– Nem a pénzért dolgozott, hanem szeretetből, mert imádta csinálni – jegyezte meg Marosán Mihály, aki bánja, hogy nem lépett apja nyomdokaiba, de valahogy nem állt rá a keze. Fizikailag nem bírta a terhelést.

A család most azt szeretné, ha nagyobb figyelmet kapnának Gyulán a „régi öregek”, az ő tárgyi és szellemi hagyatékuk, mert mint mondják, annak a nemzedéknek voltak az utolsó képviselői, akik teljesen önzetlenül, életük nagy részét rááldozva, szívvel-lélekkel építették és tartották életben és össze találmányaikkal, verítékükkel a gyulai közösséget. És persze azzal a céllal is, hogy legyenek a fiataloknak példaképeik.

Összes cikk - lent (max 996px)
+
+
+
+
+
+
+
+
+
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)