Gyula város több pontján és Békéscsabán is megemlékeztek gyulaiak az 1956-os forradalomról és szabadságharcról. Az 1956-os kopjafánál, Gyulaváriban Kocsis János mondott beszédet, ünnepi megemlékezését a Bay Zoltán Általános Iskola diákjainak a műsora egészítette ki.
Az Október 23. téren, az 1956-os emlékműnél dr. Szánthó Gyula nyugalmazott főiskolai docens elevenítette fel forradalmi emlékeit. A rendezvényen Kautzky Armand színművész és az „56 hangja” énekegyüttes működött közre.
Dr. Görgényi Ernő polgármester, M. Szabó András Gyula város 1956-ban megválasztott polgármestere, az Október 23. Alapítvány kuratóriumi tagjai – dr. Ökrös István, Bagyinszki Zoltán, Fodor György, Pataki László – kíséretében a gyulai református temetőben megkoszorúzták Nádházi János, a gyulai Forradalmi Bizottság elnökének sírját. A megemlékezők Békéscsabán Mány Erzsébet és Farkas Mihály gyulai mártírok sírjánál, valamint kivégzésük helyszínén, a békéscsabai laktanya falán is elhelyezték koszorúikat.
Dr. Szánthó Gyulának az Október 23. téren elhangzott beszédét teljes terjedelmében olvashatják az alábbiakban.
Tisztelt Ünneplő Közönség! Kedves Barátaim!
Lassan már a legfiatalabb nemzeti ünnepünk is történelem lesz: egyre kevesebben vagyunk, akik felnőtt fejjel értük meg az 56-os történéseket és a szemtanú hitelességével tudunk emlékezni egy-egy eseményre, az akkori közhangulatra.
Kiss Gyuri barátomnak, az itt látható emlékmű alkotójának állítólag felvetették: nem kellene-e egy talapzatot készíteni ehhez a szoborkompozícióhoz, ahogy ezt általában megszoktuk. Úgy tudom, a művész valami ilyesmit válaszolt: ez az elrendezés a mondanivaló része. Azt fejezi ki, hogy a forradalmat nem egy vezér, egy karizmatikus egyéniség indította el, hanem az egy spontán népfelkelés volt. Egy váratlan pillanatban kitört, mint a láva a föld alól. És ez valóban így volt. A feszültség benne volt a levegőben. Egy szikra kellett ahhoz, hogy a forradalom lángja fellobbanjon. Újságcikk, de TV-adás címeként is olvastam ezt a kifejezést: „A szegedi szikra”. Ezekben esszé, illetve dokumentumműsor formájában azt bizonygatják a szerzők, hogy ez a szikra Szegedről érkezett, az egyetemisták vitték a fővárosba.
1954 és 1958 között én is a Szegedi Egyetem hallgatója voltam. Kollégista. A szobatársakkal, évfolyamtársakkal nagyon jó közösséget alkottunk, legtöbbjükkel még manapság is találkozgatunk. A besúgórendszer azért működött, így szervezkedni, politizálni jobbára az albérletben lakók tudtak. Elsősorban a jogászok mozgolódtak csak.
Sztálin 1953-as halála után a Szovjetunióban is kezdtek más szelek fújni. Nálunk, Magyarországon, a Petőfi-körben kezdődtek először viták a személyi kultuszról, egyebekről. A szegedi egyetemisták azt firtatták, hogy miért kötelező az iskolákban az orosz nyelv oktatása.
Aztán egyre többen kapcsolódtak be a mozgalomba és követelések formájában új jelszavak is megfogalmazódtak: „Nagy Imrét a kormányba!”, illetve: „Szabad, demokratikus választásokat!”. A Petőfi-kör tagjai, a „Dolgozó Ifjúsági Szervezet (DISz)” országos vezetésének a megbízottjai közben tárgyalásokat folytattak velük, igyekeztek kevésbé radikális mederbe terelni a szegedieket. Ők azonban hajthatatlanok voltak. Megpróbálták ezután letartóztatni őket, de ez sem járt sikerrel.
Október elején volt Rajk László újratemetése. A szegedi forradalmár egyetemisták vezetői ekkor tovább léptek. A legnagyobb szegedi előadóterembe, az Auditorium Maximumba hívták október 16-ra az egyetemistákat. A párt és a DISz vezetői is az elnökségbe voltak hivatalosak, de - bár időben érkeztek – nem fértek be a terembe. Így aztán magunk maradtunk. Egy olyan politikai nagygyűlésbe csöppentünk, ahol nem volt jelen a „nagy testvér”. 1948, a „fordulat éve” óta ilyenről álmodni sem mertünk. Ma már domborműves bronz emléktábla hívja fel erre az eseményre a figyelmet az előadóterem mellett.
A forradalmár egyetemisták vezetője, Kiss Tamás vezette le a gyűlést. Ő egyébként matematikus hallgatóként indult, évfolyam- és szobatársam is volt. Az első év után azonban az érdeklődési körének jobban megfelelő jogi karra iratkozott át. Kiss Tamás úgy irányította a gyűlés menetét, hogy a végén kimondtuk: megalakult a MEFESZ, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége. Sok hozzászólás alapján rajzolódott ki az új szervezet programja. Másnap, a 16-odikai gyűlés felhatalmazása alapján, megválasztották a MEFESZ vezetőségét, amely 20-ára nagygyűlést hívott össze. Az itt elfogadott követelések között már az is szerepelt, hogy a szovjet csapatok hagyják el az ország területét Ez főbenjáró bűnnek számított. Ekkor már Szegeden mindenki tudott a MEFESZ-ről és a szegediek szinte egy emberként magukénak vallották a követeléseket.
Poznanban is voltak ekkor megmozdulások. A lengyel események kapcsán a magyar egyetemek, főiskolák nagygyűléseket, szimpátiatüntetéseket szerveztek. Ezekre a gyűlésekre, ahova tudtak, a szegedi küldöttek is elmentek. Kiss Tamás már 22-ikén este a Műegyetemen felolvasta a MEFESZ követeléseit, amit a mérnök-hallgatók óriási lelkesedéssel fogadtak. Kiegészítették azokat és a másnapi szimpátiatüntetésen, a Bem szobornál már ezt a 16 pontot követelte több-tízezer diák. A szegedi szikra ekkor lobbantotta fel a forradalom lángját!
Innentől kezdve ismertek az események. Ekkortól mindenki Budapestre figyelt. És nem csak idehaza! Volt mire figyelni!
A Bem-szobornál Veres Péter népi író, volt miniszter, könnyeivel küszködve bizonygatta: az írószövetség korábbi nyilatkozatával ellentétben, ő büszke a magyar ifjúságra. A Bem-téri felvételeken látjuk először a lyukas zászlót. A Rákosi-címert kiszakították belőle a tüntetők. Innen legtöbben a Parlament fele indultak, ahol este Nagy Imre beszélt. Ezután a rádió felé vették az irányt, hogy beolvassák a 16 pontot. Az egyik résztvevő mesélte: az Asztóriához érve, a rádió felől lövések hallatszottak. A tömeg megtorpant. Ekkor munkásfiatalok érkeztek teherautóval. Fegyver is volt náluk. Azt skandálták: „Nem kell félni!” És nem féltek. Szembeszálltak, akkor még csak az ÁVH-sokkal, majd a szovjet tankokkal is. A kivezényelt katonaság mindenütt átállt a forradalmárok oldalára. Egy jó hónap múlva, november vége felé olvastuk az újságban: „X.Y. hegesztőt, kocsikísérőt, öntőmunkást… a forradalmi munkás-paraszt kormány halálra ítélte. Az ítéletet végrehajtották”. Aki nem halt meg közülük a harcok során, kivégezték.
Még 18 éves kora előtt halálra ítélték Mansfeld Pétert, mert egyik rokona kiszabadításához fegyvert szerzett. Mire nagykorú lett, kivégezték. Nálam úgy 4 évvel lehetett fiatalabb. De kivégeztette Kádár János, a Nagy Imre-kormány minisztere, hajdani miniszterelnökét is. Évtizedek múlva, halála előtti utolsó beszédében azt próbálta bizonygatni, - saját magának is - hogy neki ezt meg kellett tennie. Annak a „halott embernek” az emléke nem hagyta őt nyugodni élete utolsó napjaiban.
De térjünk még vissza egy kicsit Szegedre. A Pestről jövő hírek hallatán mi is lengyel szimpátiatüntetést szerveztünk. „Úgy, mint a lengyelek” ez volt az egyik jelszó. A csillagbörtön előtt azt skandáltuk: „Rákosit a Csillagba, megvan még a cellája”. A színészek is csatlakoztak hozzánk Bitskey Tibor szavalta el a Nemzeti dalt a Kossuth-szobornál. Mondanom sem kell, hogy itt is nagy volt a lelkesedés.
Másnap már vonultak a román területen állomásozó szovjet tankok Szegeden keresztül Budapest felé.
Kijárási tilalom volt. Mi, kollégisták azonban estére kerítettünk egy nemzetiszín zászlót és elindultunk a sötét utcákon át a Tisza-híd irányába. Tankokkal nem találkoztunk, így a körúton visszafele indultunk a Hősök Kapuja épületében levő kollégiumaink felé. Időközben egy-egy sötét erkélyről megtapsoltak minket. A Hősök Kapujánál aztán utolért bennünket egy teherautónyi, gumibottal felszerelt rendfenntartó. Szétzavartak minket. Mi, szegediek így néhány gumibotütéssel megúsztuk. Szerencsénk volt. Budapesten viszont nagy harcok voltak, sok áldozattal. Először visszakozást színlelt a megszálló hatalom. Megalakult a Nagy Imre-kormány, amelyik Ausztria státuszát véve mintának kimondta: Magyarország semleges állam, nem tartozik egyetlen katonai tömbhöz sem. A szovjet tankok Budapestről kezdtek kivonulni, kelet felől viszont özönlött az „utánpótlás” az ország többi részébe. November 4-edike, a szovjet offenzíva után azonban már több szovjet tank volt Budapest utcáin, mint a II. világháború végén Berlinben. De még így is egy hétig ellenálltak a géppuskával, Molotov-koktéllal felszerelt forradalmárok, köztük a 10-12 éves „pesti srácok”. A Kilián-laktanya környékén, az Üllői út két oldalán, a Józsefvárosban és Ferencvárosban folytak talán a legnagyobb harcok. Ha valaki Budapestnek ezen a részén jár, megfigyelheti, hogy az egymással összeérő házak padlásai nagyjából egy szinten vannak. A pesti forradalmár csoportok a tűzfalakat sok helyen átütötték és így az egyik ház padlásáról át tudtak jutni a másikra. Könnyebben lehetett manőverezni.
Volt is olyan vicc akkoriban: melyik a négy nagyhatalom? Hát az USA, a Szovjetunió, a VIII. került és a IX. kerület. Az ebben a két kerületben élő lakosok egy részét ’56 után át is költöztették más kerületekbe.
Az ENSZ-ben minden közgyűlés alkalmával igyekeztek napirendre tűzni a magyar kérdést. Segítség azonban nem érkezett. Hiába sugározta a magyar rádió Nagy Imre szavait: „Hilfe! Hilfe”, vagyis Segítség!, a nagyhatalmak a hátunk mögött megegyeztek. A Szovjetunió szemet hunyt Anglia szuezi kalandja felett, a nyugat pedig sorsunkra hagyott bennünket. A Szabad Európa Rádión persze jött a biztatás. Tartsunk ki! A kibicnek semmi sem volt drága!
Kívülről így segítettek bennünket. „Keletről mocskos fellegek, Nyugatról álnok röfögés” – írja a Recsket is megjárt költő, Faludy György.
Az ENSZ-ben is idővel abbamaradt a magyar kérdés emlegetése. A Szovjetunió amúgy is mindig megvétózta az érdembeli tárgyalást. 1956-ban egy nép kiáltott. Aztán csend lett mondja Márai Sándor. Döbbent csend.
A vérveszteség mellett még úgy 200.000-ren el is hagyták az országot. A legtöbbjük nem önként. Többségében a nemzet színe-java. Bizony, hiányoztak ezek az emberek akkor és hiányoznak az ilyen emberek most is itthonról. Fogadták is őket szívesen a befogadó országok. Az amerikaiak mondják, hogy az odatelepedett ’56-os magyarok a Kolumbusz óta tartó bevándorlási hullámok csoportjai közül a legértékesebbekhez tartoztak. Persze olyan is volt, hogy, mondjuk egy magyar szakos tanár Hollandiában utcaseprőként kereste a kenyerét. Itthon hasznosabb dolgokat is tudott volna csinálni.
Mi itthon magunkra maradtunk. Beletörődtünk abba, hogy akkora árral szemben, mint amekkora ’56-ban elárasztott bennünket, nem lehet úszni. A nád elhajlik a folyó sodrásában, de nem törik el. Csak hát a volt forradalmárok között nagyon sokan, átállva a másik oldalra, túlteljesítették a kötelező elvárásokat, sokszor csak a nagyobb karrier érdekében. Beleszoktunk egy hazugságokra épülő világba, a gulyáskommunizmusba.
A nyugat hamar elfelejtette az irántunk érzett nagy rokonszenvét. Így aztán, mire az idegen gyökerű elnyomórendszer magától összeomlott, már nem nagyon tudtunk élni a szabadsággal. A szomszédos, hozzánk hasonló gondokkal küzdő országok sok vonatkozásban lehagytak minket. Igaz, sok ellendrukkerünk volt a rendszerváltás idején és van ma is. Az idegenek rajtunk többet akarnak keresni, mint másokon. De bennünk is van hiba. A hazaszeretet, önfeláldozás helyébe a pénz lépett. Az ügyeskedésnek, az akárhogy megszerzett pénznek van ma becsülete, a munkának kevésbé. Vevők vagyunk arra, hogy múltunkat elbagatellizálják, a fegyelmet minden vonatkozásban fellazítsák, a lopást, a hazudozást elfogadottá tegyék. Akik ezt szorgalmazzák, azok nem a magyarok javát akarják. És mi, a ma élő generáció nem mindig tudjuk kiszűrni, ki az, akire jobban számíthatunk és ki az, aki csak áltat bennünket.
És az önzés, az irigykedés…
De nem folytatom. 1956-ban nem ezért szálltunk ringbe. Más volt akkor a közhangulat. Bárki bármit mond, higgyék el nekem: egységes volt akkor az ország. És most? Ezt döntse el mindenki saját maga. Mindenesetre most talán kezdenek jó irányba fordulni a dolgaink. Nem szabad megtorpannunk! Közvetlenül a rendszerváltás után a jáki templomot néztük meg egy csoporttal. Egy osztrák – stájer – pap, a templom plébánosa volt az idegenvezetőnk. A hivatalos mondókája után még mintegy útravalóul, ennyit szólt: „Magyar, ne higgy senki idegenben. Csak magadban bízhatsz!” Ismerte az embereket.
De hát ilyen közhangulatban hogy bízzunk egymásban? Amikor egymás hibáit lesve, a gyűlölködés felkeltésére buzdítanak sokan és ehhez keresnek partnereket akár a nyilvánvaló ellenségeink köréből is? Együtt üvöltenek a farkasokkal. Ha valaki valamiben hibát vél felfedezni, az jobbító szándékkal kell, hogy azt megemlítse. Akire pedig ez vonatkozik, az ne söpörje azt le az asztalról. Össze kéne már fogni és nem csak szavakban! És ne szégyelljük a múltunkat, hanem tanuljunk belőle.
Teleki Pál azt mondta, hogy merjünk nagyok lenni. 1956-ban mertünk. Nem hagyták. Azt is mondta valaki: merjünk kicsik lenni. Én azt mondom, ennél kisebbek már ne legyünk. A legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István szerint egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak. Én azt vallom, ehhez kell tartani magunkat, szem előtt tartva Deák Ferenc mondását: „A Haza mindenek előtt!” Legyünk büszkék nemzetünk hőseire és ne engedjük, hogy azokat egyesek ledegradálják, meghamisítva akár a történelmet is. De ne felejtsük el azoknak az embereknek az emlékét sem, akik valami kicsit is tettek egy jó ügyért.
Egy barátom, kollégám a rendszerváltás után ünnepélyes önkormányzati ülésen vett át oklevelet ’56-os viselt dolgaiért. Annak idején sokszor volt a rendőrség vendége. Egyszer – mesélte – kivitték a Veszely-csárda környéki erdős részre és megkérdezték tőle, hogy mi az utolsó kívánsága. Elszívott egy cigarettát. Ezután ráfogták a fegyvert és fölé lőttek.
Valahogy a neve lemaradt erről a márványtábláról. A koszorúzás után egy szál virágot azért még én odatennék, elsősorban az ő emlékére.
1956-ban sokan harcoltak a szabadságért. Úgy lehetünk méltók az emlékükhöz, hogy megpróbáljuk megvalósítani azokat a célkitűzéseket, amiket ők a zászlójukra tűztek, sokan pedig az életüket is adták érte, mint a mi két mártírunk is: Mány Erzsébet és Farkas Mihály. Ha összefogunk, egy irányba húzunk, akkor ez lehetséges lesz. De csak akkor!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
