Ez az őszi nap is úgy kezdődött, mint máskor. Hajnalban ezernyi hangon szólalt meg a faluban az állatok kórusa: disznók, tehenek és különféle baromfi fajták igyekeztek gazdáik tudomására hozni, hogy éhesek.
Aztán Komádi felől megjött a vonat és dudált az ottani kendergyár is. Eljött a reggel. Az emberek is azt tették, amit mindig. Megetették az állatokat, rendbe hozták magukat, ettek valamit és dolgukra indultak. Néhány szekeres a falu szélén várta össze egymást, aztán a búzás zsákokkal megrakott szekerek elindultak a Fancsika-pusztai malomhoz. A Sárrét szélén gyökeret vert kis magyar falvak népe itt szeretett őröltetni. Olcsóbb is volt, meg jobb minőségű lett a liszt, mintha a távolabbi váradi vagy újfalusi malmokban készült volna. No meg itt maguk között voltak.
Amíg a malomkövek lassan őröltek, addig mindenről szó esett. A nagy háború előtt többnyire vidám témák voltak – huncut asszonyokról, a váradi színésznőkről meg úri szeretőikről szóló igaz és fantázia-színezte történetek. Az ugrai Bölöniekről, akik hidat is építtettek a Harsány és Ugra közötti mocsaras patakon, hogy a szilasi kastélyukhoz közelebbi harsányi vasútállomásra kocsizhassanak a váradi hölgyekért. Ezt is egy szép színészné követelte ki, mert soknak találta a kerülő utat, ha Ugrára jött. Ebben egyetértettek és voltak olyanok is, akik látták is a tündérszép nagyságákat, hallották csengő kacagásukat, amikor a díszes hintóval szinte átrepültek a falu melletti réti úton.
Most csendesebbek, izgatottabbak voltak, mint rendesen. Azt beszélték, hogy az új határok valahol itt lesznek, ezt az ezeréves összetartozó világot vágják majd ketté. A harsányi elöljárók ebben az ügyben még Váradon is jártak, de senki semmi biztosat nem tudott nekik mondani. Csak azt látták, hogy a megyeháza tele van kifestett román tisztekkel, akik ott szaladgálnak az idegenek között mindenféle színes térképekkel. A magyar alispán már csomagolt. Azt mondta, hogy egy időre biztosan román világ lesz, de mi nem hagyjuk annyiban…
Hogy itt román világ lesz, azt senki sem hitte. Ezek a falvak szinte Magyarország közepén vannak, románok meg a környéken alig. Csak egy-két faluba telepítettek a török után románokat a földesuraik, meg néhány birkapásztor húzódott meg a falvak szélén… Rendes emberek ezek, de ők alapítanának itt egy új országot ???
Ezer év óta magyarok vagyunk, azok is maradunk. Ennyit biztosan tudnak azok is, akik a határokat szabják… Ebben maradtak, de a máskor hangos csoport elcsendesedett. Megérezték, hogy a sorsukkal valamilyen ismeretlen erő rendelkezik.
Pierre Plassey főhadnagy rosszkedvűen ébredt. Lehangolta, hogy mindenütt mást látott, mint amit kezdetben gondolt erről a megbízásról. Az igazi háborúból fiatal kora miatt kimaradt, hát ezért vállalkozott erre a küldetésre, a határok kitűzésére ebben az isten háta mögötti világban. Hitt abban, hogy jó ügyet szolgál, hiszen mindenkitől azt hallotta, hogy az erőszakos vad magyarok szinte rabságban tartják az itt élő népeket. Fel kell szabadítani őket… a románok meg még távoli rokonai is a franciáknak, bár ez nemigen látható rajtuk: nyálasak, hízelkedőek, semmi sem elég nekik.
Persze az igazi gond nem is ez… Az a meglepő, hogy ahol románokat jeleznek az ő térképeik, ott többnyire magyarokat találnak. Ahogy a marokkói katonák élén átlovagolt egy-egy falun és kijelölte, hogy ez vagy az mostantól Románia lesz, csak döbbenetet és mély gyászt látott a szemekben. Eszébe jutott, hogy apja mesélt hasonlóról, amikor 1873-ban a németek kezére került Elszászból Franciaországba menekült a családja, mert nem akartak németek lenni. Istenem, ezek az emberek most ugyanúgy járnak…
Pierre azt már korábban megértette, hogy egy igazságtevésnek nevezett hatalmi törekvést szolgál, de tette a dolgát. Lassanként már megvetést is érzett önmaga iránt, hiszen azt hajtotta végre, ami ellen valaha nevelték – a francia szabadságeszményt taposta sárba nap-nap után. Ezen a napon sem történik másképpen, mint máskor. Végigvonul az F-határszakaszon, kijelöli a határpontokat, otthagy néhány katonát, hogy őrködjenek a határjelek elhelyezésén, aztán meghallgatja annak a néhány népviseletbe öltözött románnak a köszönetét – akiket már szinte ismerősnek talál, mintha mindenhol ők lépnének fel – hogy egyesülhetnek az anyaországukkal… és ez így megy napokon át. Egyszer persze majd véget ér az egész és jó messzire megyek, hogy elfelejtsem ezt az egész színjátékot…
Az új határvonal a sárréti mocsárvilág keleti peremén húzódó hátságon vezetett. Ez volt régen az Erdélyi Fejedelemség határa, az itt megbúvó falvak egykori népe még fegyverrel is védte az országot a török ellen. A harsányi hajdú katonák talán éppen azon a dombon építettek palánk várat, amely a falutól nyugatra most az új határ egyik stratégiai pontja lett - mesélte a környékről származó magyar földmérő, akit kirendeltek a határvonalak kitűzésére.
Harsány is a mocsárból kiemelkedő dombhátra települt. Református templomának magas tornya őrizte az ősök gazdagságának és vallási buzgalmának emlékét. A községháza és a templom közötti utcarészt az itt élő gazdagparaszti porták nagyszámú állatának legelőre hajtása miatt hagyták tágasabbra – ez lett a falu főtere. A szokásoknak megfelelően a községháza előtt várta a delegációt a falu elöljárósága és még tucatnyi, fekete ünneplőbe öltözött férfi. (Később derült ki, hogy az iderendelt román népi fogadóbizottság valahol eltévedt, így most lekéste az eseményeket.)
Egy magas, zsinóros fekete reverendába öltözött pap mondott néhány köszöntő szót és kérte, hogy maradhasson a falu Magyarországon. Nem mondtam neki semmit, hiszen Mennier tábornok parancsba adta, hogy a román érdekek a fontosabbak, ők pedig szeptember 7-én az eredetileg tervezett határvonal még nyugatabbra helyezését kérték. Harsány, Szakál, Pocsaj, Álmosd mind román kézre kerülnek.
Váratlanul egy magas fiatal paraszt is előállt. Francia nyelven szólalt meg, keresve a szavakat, egyenesen a főhadnagy szemébe nézve. Ebédmeghívása megdöbbentette a franciát - kis gondolkodás után igent mondott és néhány emberével követte a parasztot a közeli házba. A tisztaság és a rend megnyugtatta. A hátsó udvarban kapirgáló tyúkok és a gondosan művelt kert nagyszülei falusi portájára emlékeztették, ahol a legjobban élvezhette a gyermekkor szabadságát.
A házigazdáról gyorsan kiderült, hogy a Monarchia katonájaként a nyugati frontra került, ott esett francia fogságba és ott tanult meg egy kicsit franciául is. Jó illatú és színes magyar ételeket szolgátak fel, de a franciák kedvéért a sült húsokhoz egészben sült krumplit és párolt zöldségeket is adtak.
Csendben ettek – csak rövid kérdések és egyszerű válaszok hangoztak el. Hosszú idő óta először Pierre jól érezte magát. Azt érezte, hogy ezek az emberek éppen olyanok, mint az ő szülei-nagyszülei voltak. Élnek, dolgoznak, örülnek mindannak, amit Isten megadott nekik Egyetlen kívánságuk, hogy magyarok maradhassanak, a saját országukban élhessenek.
Pierre semmit sem szólt erre a kérésre. Döntött. A Millerand-levél (a békekonferencia francia elnökének levele) lehetőséget ad arra, hogy a helyszínen a tervezett határvonalon egy keveset módosítsanak, ha az különösen indokolt. Ha Harsány Romániához kerül, akkor nő az árvízveszély a Körösök holtág-rendszerében – jegyezte fel noteszében ezt az érvelést és piros ceruzával jelölte meg az új határvonalat.
Vendéglátója fejet hajtott előtte – ő pedig kezet nyújtott neki. Az erős parasztkéz óvatos szorítása furcsa megnyugvással töltötte el. Hosszú idő óta először érezte, hogy saját lelkiismerete szerint cselekedett.
Ha igazságot nem is tud adni ennek a népnek, de legalább egy kis falut megőrzött magyarnak, amivé Isten akarata tette őket.
A liszteszsákokkal megrakott szekerek a falu szélén váratlan akadályba ütköztek. Az Ugráról Harsány felé vezető utat hatalmas termetű, színes ruhás szerecsen katonák álltál el. Azt mutogatták, hogy mögöttük a falu már Románia, oda már nem lehet csak úgy bemenni. Sokáig barátságosak voltak, de amikor az egyik szekér mégis elindult a falu felé, feltűzték a hosszú szuronyaikat és mutatták, hogyha muszáj, akkor nekik lőni is kell, hiába sajnálnak bennünket.
A fiatalabbak azt tervezték, hogy este a sötétben a még le nem zárt szekérúton mennek haza – az idősebbek meg Isten segítségében bíztak és a várakozás mellett döntöttek. Egyikük legényke-korú fiát azért megbízták, hogy máris szökjön be a faluba és mesélje el, hogyan jártak, hátha valaki kitalál valamit a helyzet megoldására.
Aztán megtörtént a csoda. Ordonánc érkezett a szerecsenekhez, akik vidáman integetve mutatták, hogy ők visszamennek Nagyvárad felé, a falusiak meg hazamehetnek - a rend helyreállt. Egy falu igazságot kapott - de mikor élhetnek békében azok a magyarok, akik a határ másik oldalára kerültek…
