Elment egy nagy egyéniség, ismét kevesebb lett a világ egy univerzummal. 2013. április 15-én rövid, de súlyos betegség után 90 éves korában elhunyt Béres István tanár úr. Régi gyulai iparos-polgári családból származott. Diákként nagy hatást tett rá a Debreceni Református Kollégium, az „Orando et laborando” szinte egész életének jelmondatává vált (szabad fordításban: Imádkozzál és dolgozzál!). Kiváló tanárai voltak, és a mag termékeny talajra hullott: korán eljegyezte magát a tudással, a geográfiával és a tanítással.
Már diákkorában is járta az országot, sokszor mesélte, hogy a Kárpátalján, a Fehérvíz forrásához közel, Volócon síelt. Gazdag életútja során hosszú ideig volt szakfelügyelő, főiskolai oktató, nagy élvezettel és szorgalommal vett részt a szakmai közéletben, a Magyar Földrajzi Társaság választmányának tagja volt. Létrehozta a Társaság Körös-vidéki Osztályát. Már itt, a földrajztanárok körében is megnyilvánult az a törekvése, hogy tanítsa, pallérozza az embereket, megismertesse kollégáival a Kárpát-medence természetrajzát és néprajzát. A későbbi évtizedekben ez a nemes szándék egyre erősödött. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy egy tanár, egy értelmiségi vagy egyáltalán egy értelmes ember ne ismerje mondjuk az Erdélyi-érchegységet, ne sétáljon otthonosan a felvidéki bányavárosok vagy Kolozsvár utcáin. Ő valóban rendkívül sokat tudott a világnak erről a szegletéről. Sok személyes barátja volt a muzeológusok, néprajzosok, az erdélyi festők között. Ha vele jártunk a kirándulásokon, úgy tűnt, hogy talán minden kiváló magyart ismer a Kárpátok között.
Életútja nem volt könnyű. A családot 1948 után megtépázta az új világrend. Neki, mint oly sok kisembernek, igen nagy óvatossággal és jó taktikai érzékkel kellett hajóznia a hatalom sziklái és örvényei között. Így éltek akkor az igazi magyarok, különösen, ha független és szabad lélekkel verte meg őket a sors. Kiapadhatatlan erőforrást jelentett számára a tanítás, az ismeretterjesztés és egy különös magyar hivatástudat. Nem véletlen, hogy az egyik kedves mondása egy Domokos Pál Péter-idézet volt. „Édes hazámnak akartam szolgálni”. Kevés olyan embert láttam, aki olyan „gyakorlati hazafi” lett volna, mint ő: a széki varrottasokat áruló asszonyok mindig ingyen szállást találtak nála. A falusi vendéglátókhoz is gyakran irányított bennünket, itthoniakat, mondjuk Torockóra, Koltóra vagy Viskre: tudta, hogy minden ott töltött nap, minden új vendég az elszakított területeken kapocs az anyaországgal, ilyenkor talán a magyar jövendő szövete épül a lélekben. De a legfontosabb módszer ebben az építkezésben számára mindig az oktatás, a nevelés volt: fáradhatatlanul mesélte a folyókat és a hegyeket, a földtörténeti rétegeket, a növényvilágot, a „suvadást” és a viseleteket. Valószínűleg a nagy tanító egyéniségek közül való volt ő, nemhiába emlegette Comeniust és Karácsony Sándort. Megvoltak a „szentjei”: Győrffy István, a nagy földrajzosok, Cholnoky Jenő és persze a költők: Sinka István, Dsida Jenő, Kányádi Sándor és a bihari hajdúivadék, Arany János. Gondolom, egy olyan jellegzetes tanári hit élhetett a lelkében, hogy az ember javítható, és ehhez a legfontosabb utat az igaz ismeret és a szilárd jellem kínálja. Érdekes és elgondolkoztató, hogy – mint egyik visszaemlékezésében leírja –, sohasem voltak fegyelmezési problémái az iskolában. Az elve az volt, hogy a diák érdeklődését, szellemét meg kell ragadni a tanárnak.
A kilencvenes évek elején hozott össze vele jó sorsom a csíksomlyói búcsún. Ettől kezdve számos alkalommal kirándulhattam Pista bátyámmal Erdélybe, majd a Felvidékre és később a Kárpátaljára. Általában egy 40 fős orvoscsoporttal utaztunk. Az orvosok endokrinológus kollégáim voltak az ország egész területéről, de az is megesett, hogy torontói, USA- béli és mexikói professzor is volt velünk. Pista bátyánk idegenvezetése mindenkit lenyűgözött. Láthatóan nagyon készült ezekre az expedíciókra: a századok történelme felvonult előttünk a buszon (ehhez sokszor jegyzeteket is használt), a geológiához és geográfiához persze nem kellett neki feljegyzés. Mondatai sosem voltak szárazak: jellemezte az egyéni látásmód, az igazság keresése és a határozott értékítélet. Hogy átforrósodtak a szavai, amikor a magyar sérelmekről beszélt: például a Habsburg-önkény megnyilvánulásairól a kárpátaljai Schönborn-kastély kapcsán! Milyen öröm volt látni, amikor megérkeztünk Háromszékbe, és őt úgy fogadták, mint hazatérő jó barátot, szinte mint családtagot. Többször tanúja voltam a jelenetnek, amikor megölelte őt egy-egy jeles székely filológus, máskor Haszmann Pál, az alsócsernátoni szabadtéri múzeum vezetője vagy Kisgyörgy Zoli bátyánk, a kitűnő „Harangos könyv” szerzője. Egyszer a Nagyág völgyében ment a buszunk, majd kiszálltunk, és előre mutatott a szélesen kitáruló völgybe: azt mondják, körülbelül itt állhatott Feszty Árpád festőállványa, amikor képzelete megjelenítette számára a honfoglaló törzsek vonulását, a lovasok és ökrös szekerek sorát.
Máskor a Házsongárdi temetőben álltunk meg Aletta van der Maet sírjánál, és Pista bátyánk felolvasta Áprily Lajos nevezetes versét Apáczai Csere János feleségéről, a holland polgárlányról.
Ebben az évben az orvoscsapat a Délvidékre készül. Tavaly ősszel és a télen még együtt terveztük az útvonalat: Szabadka, Székelykeve (a Bácskában maradt csángó falu!), a Tarcal-hegy, Galambóc és Szendrő vára, Nándorfehérvár. Pista bátyám! Te javasoltad, hogy a barátod, Nagy Imre professzor, az újvidéki egyetem földrajz tanszékének vezetője legyen az ottani kalauzunk. Úgy lesz. De Te már földi értelemben nem leszel velünk, amikor az ott ragadt csángókat faggatjuk majd, hogyan tudták átvészelni a háborús borzalmakat. Azt még nem is mondtam Neked, kedves Pista bátyám, hogy 2 év múlva, ha Isten is megsegít, a Felvidékre megyünk majd. De ne szomorodj el! Te most már mindig velünk leszel az idők végezetéig, és még azon túl is, mert az igazak örökké élnek.
Béke poraidra!
Pocsay Gábor
