Hazatérve óvodából, iskolából mindenkor Bogár néni sürgő-forgó alakja fogadott. Jó időkben künn az udvaron igazgatott gyümölcsöket nagy aszalókosarakban, lekvárt főzött, gyomlált, vagy frissen mosott vásznakat teregetett. Zordabb napokon a kiskonyha volt főhadiszállásunk, a jól megrakott csikósparhelt előtt tört a dió, hasadt a csuhé, s ha dologhoz az óra későre járt már, szunnyadt a tűz: Bogár néni a sparheltre kuporodva öreg meséket regélt csöndesen. Bogár néni nem volt családtag, valahogy mégis a családhoz tartozott. Girbegurba házban lakott az utcavégen, otthona olyan volt, mint ő maga, apró, kissé gömbölyű, mint a katica háta. Fehér vattahaját kendő takarta, kötényének zsebei mindig rejtettek néhány kocka krumplicukrot. Egyedül élt Cirmossal, s hogy Bogár bácsi volt-e valaha, nem tudom. Bogár néni mindennek tudta a helyét nálunk, s folytatta, ahol más abbahagyta: megtalálta seprű, folyosónkon nem telepedtek meg kósza falevelek, a mosogatásból kimaradt pöttyös bögre rámosolygott a kredencszélen. Megtanított kukoricát morzsolni, kéz szorít, csukló csavar, s szabdaltuk a sok ócska gúnyát, gyúrtuk gombolyagba, teker, teker, fordít, fordít, hogy szőhessen színes rongyokból vidám szőnyeget. És rongylabdát nekünk. Birsalmasajtja örömünkre illatozott az almárium tetején, szelíd, búzát vető kezeit kendermagosaink vágyták.
Bogár néni soha nem ült azon a széken, ahová valaki éppen ülni akart. Soha nem vette ki azt a falatot a tálból, amit más megkívánhatott. Ahogy szövőszékén szálak cifra mintába, úgy bújt életünk napjaiba. Nyilvánvalóan, mégis nesztelen. S hogy mikor, hol nem volt többé, meg nem mondhatom, mint szélvitte, könnyű cérnaszál, röpült el észrevétlenül.
