Hetek óta beszélek a lelkére. Vagy inkább a fejére, mert nagyon-nagyon tudatosan nem néz a szemembe, amikor szóba hozom a dolgot. A téma iránti tettetett közömbössége egyre nyugtalanítóbb a nagy nap közeledtével, s végül már egy ígérettel is beérném. Ha ki tudnám csikarni. Ám csupán a nyaka tövét hagyja vakargatni, pedig igazán füllenthetne is: igen, kedves gazdám, jó leszek. De kutya, így nem tud nem igazat mondani. Csak csalafintázni. Hogy tudjam, de ne lássam szeme sarkában a betyárságot.
Apa rendíthetetlen. Mint görög sorstragédiák hősei, veszi tudomásul az elkerülhetetlent. Morzsit, egy egész hétre. Megacélozott szívvel és bedrótozott kerítéssel, magaslatokra mentett virágokkal, folyton riadozó, lesoványodott házicicusok fel-felrémlő alakjával lelkében készül a nagy napra. S bölcsen a szomszédságot is felkészíti. Mert Morzsika jön, lát s pusztít.
Igen Apa, tudom, és köszönöm. Tudom, hogy Morzsadály gigantikus gödröket fog ásni a gyönyörű gyepszőnyegedben. Tudom, hogy őszinte örömmel megrágcsálja a növényeidet, különös figyelemmel a tövises kaktuszokra. Tudom, hogy hebrencs, neveletlen, s legszívesebben folyton a nyakadba ugrálna. Tudom, hogy terrorizálja majd a ciculikat, akik hetek múlva kiéhezve, ványadtan és remegő lábakkal térnek vissza hozzád. Tudom, hogy tör-zúz, s megveszekedetten ugat órákon át éjszakánként. S hogy távoztával, majd időbe telik a kármentesítés. De cuki. És végtelenül szeretetteljes. És a mi kutyánk.
