Akiket igazán szeretünk, azok mindig a szívünkben élnek és velünk vannak, és bár a külvilág mosolyogni, nevetni is lát bennünket, s úgy tűnik, látszólag már minden rendben van, sajnos ez nem fedi a valóságot. Vannak percek, napok, akár hetek is, amikor úgy élünk, „mintha”. Nem igaz az, hogy az élet megy tovább, már nem, csak cipeljük. Újra értelmet kell keresnünk, újra meg kell látni és felfedezni a szépet, a jót, az értéket, de hogyan, amikor még az is nehézséget jelent, hogy felkeljünk, hogy kimenjünk a napfénybe, ami már nem úgy süt ránk hosszú-hosszú évekig, mint régen.
Eltűnt, eltűntek fizikai létünkből, akik annyi mindent jelentettek, és sokan csak akkor ébrednek rá, ha már nem érinthetik meg, nem ölelhetik meg őket. Itt maradt ölelések, ki nem mondott szavak, végsőkig kitartó küzdelmek szeretteink életben maradásáért vagy villámcsapásként történő váratlan elvesztése, kinek mi jutott. Akik nem éltek át hasonló érzéseket, ők az igazán lelki gazdagok, még ha szegényen is élnek. Tudnak ők ennek igazán örülni, vagy még minden természetes nekik?
Ezeken a napokon, ha már a sírokon, az urnák mellett a gyertyák, a mécsesek sejtelmes fényárban pompáznak, akár hangosan, akár némán átadtuk üzeneteinket, kissé felszabadítva lelkünket, szorítsuk magunkhoz a velünk lévő szeretteinket egy belülről fakadó őszinte öleléssel, simogató pillantással, tudassuk velük, hogy mennyire fontosak ők nekünk, és adjunk hálát minden közösen eltöltött együttlétért.
