A háborúk, éhínségek, járványok évszázadokon át rettegésben tartották az embereket. A középkor és a kora újkor embere leginkább a döghaláltól, a pestistől rettegett. A félelem indokolt volt, hiszen a legtömegesebb haláleseteket ez okozta. Nemcsak a népi, hanem a régi orvosi felfogás is Isten átkának, bosszúja megnyilvánulásának tartotta. A nagy európai pestisjárványok a 14–18. században tömeges áldozatokat szedve Magyarországra is eljutottak.
A 18. század elején, 1709–1713 között dúló, négyszázezernél is több magyarországi lakost elragadó dögvész a még gyér népességű (a török uralom alól nemrég szabadult és a Rákóczi-szabadságharc alatt újra elnéptelenedett) békési tájon kevés aratnivalót talált. Az 1715 után gyors népesedésnek induló, gazdaságilag fokozatosan megerősödő megye számára igazi csapást az 1738–1740-ig tartó „Nagy Pestis” jelentette. A török háborúk nyomán Arad megyéből behurcolt járvány Gyulán vitte el első áldozatát 1738. június 15-én.
A pestis elleni védekezésre vonatkozó járványügyi rendelkezéseket már május 10-én megküldte a bécsi udvari egészségügyi bizottság. A bécsi orvosi iskola a 18. században az akkori leghaladóbb elveket vallotta a járványokról, azok megelőzéséről. A rendszabályok szigorú betartása nagymértékben visszaszoríthatta a kórt. Ám a korabeli közfelfogásra éppen az volt a jellemző, hogy semmi haszna sincs a pestisrendeleteknek. Éppúgy elutasították a diplomás orvosok tevékenységét is, a gyógyszereket német méregnek tartották, és imádkozással, népi gyógymódokkal próbálták orvosolni a bajt.
A vármegye a felsőbb utasításokat alapul véve minden településre vesztegzárat rendelt el: „Minden helységen kívül a bejáró útfélen kemény és jó vigyázó fegyveres strázsák legyenek éjjel és nappal, a nagyobb helységekben négy, a kisebbekben három, kik csak jó passussal ellátottakat bocsássanak be. […] Ha valaki a bíró híre nélkül olyan vidéki embernek, akinek passusa nincsen, hálást adna, hat forint vagy ötven pálcaütésre büntettetik.”A megelőző intézkedések értelmében minden községben veszteglő házakat állíttatott fel a vármegye, és a fertőzöttnek mutatkozókat – társadalmi helyzetükre való tekintet nélkül – oda kellett bezárni. A karantént elhagyó pestises beteget bárki szabadon agyonlőhette, sőt még egy arany jutalmat is kapott.
A járvány kitörésekor a vármegye egészségügyi személyzete egyetlen kirurgusból (borbély-sebész) állt. Csak szeptemberben érkezett Gyulára O’Neill János orvos és két kirurgus segítőtársa, de a kór terjedését az ő segítségükkel sem tudták megakadályozni, a „dögletes mirigy” minden településen felütötte fejét. A halálos áldozatok számát tekintve azonban igen nagy különbségek mutatkoztak. Ahol a helyi közösség és vezetőik fegyelmezetten betartották és betartatták a rendszabályokat, jóval kevesebb volt a temetések száma. Különösen az evangélikus többségű települések tudták lakosaikat megóvni, és ebben igen nagy szerepük volt nagy műveltségű egyházi vezetőiknek. Csabán Burián Sámuel, Szarvason Markovicz Mátyás lelkész állt a védekezés élére. A csoportosulásokat, különösen a lakodalmakat betiltották, a templomokat lezárták, az elhunytakat egyházi szertartás nélkül, a pestises halottak számára kijelölt temetőben földelték el. Az áldozatok ruháit, ágyneműit a helységeken kívül elégették. Ugyanakkor a lehetőségekhez képest igyekeztek a megfertőzöttekkel törődni. Burián Sámuel naponként kijárt ahhoz a sánchoz, amely mögött a karantént felállították, és a betegeknek kiszolgáltatta az úrvacsorát úgy, hogy az ostyát és a bort egy hosszú rúdon nyújtotta át a sánc túloldalára.
A jó másfél évig tartó pestis a korabeli népesség mintegy negyedét, több mint 6 600 lakost ragadott el. Ebből – a vármegyei jegyzőkönyvben feljegyzett adatok szerint – 1 308 fő Gyulán, 1 185 Békésen hunyt el. Csaba vesztesége 169, Szarvasé 18 lélek volt.
A járványok, természeti, társadalmi katasztrófák és az általuk generált visszaesések, romlások végigkísérték és kísérik az emberiség történetét. Kutatásuk az utóbbi évtizedekben nemcsak a történettudomány, hanem a szociológia, a pszichológia és a közgazdaságtan művelőinek érdeklődését is felkeltette. Nem véletlen, hogy a Békés Megyei Levéltár szeptemberi konferenciája is ezt a témát tűzte napirendre.
