„–re.” – Jó száz éve minden gyulai újságolvasó ismerte ezt a rövid szignót: a Békés című hetilap egyik fiatal munkatársa, Dubányi Imre írta alá így cikkeit. A gyulai társas élet eseményeiről, majd később a város társadalmi életének figyelmet érdemlő jelenségeiről szóló írásokat az újság olvasói nagyon szerették. A szerző Gyulai élet című rovatában megjelent beszámolók és kommentárok voltak a lap leghumorosabb cikkei. A több mint tíz évig élő rovat egyes darabjai a „boldog békeidők” olyan történeteit őrizték meg, amelyek e cikkek nélkül nyomtalanul feledésbe merültek volna. Idézzük fel hát a tollforgatót, akinek írásai nélkül városunk történetének egyik szakasza szegényesebb és szürkébb lenne.
A Dubányi család gyulai ága a különösen mobilis uradalmi tiszti rétegből tanulás útján emelkedett a városi társadalom felső tizedébe: az apa, Dubányi János jó nevű kórházi orvosként működött, mellesleg a megye tiszteletbeli főorvosa volt. Nekrológja szerint elsősorban szakmájára koncentrált, s ennek köszönhette sikereit és népszerűségét. A jól menő orvosi praxis kellő alapot adott egy értelmiségi-polgári család státusának megalapozásához, ám a baj korán meglátogatta a famíliát. Dubányi János 51 éves korában megvakult, majd egy év múlva, 1887-ben meghalt. Hét gyermek maradt utána, az 1873-ban született, 14 éves Imre a második legidősebb volt a sorban. A tágabb család támogatása jelentette a gyerekek számára a védőhálót, Imre például Temesvárott – egyik nagybátyjánál lakva – végezte a gimnáziumot.
A forrásokból az 1890-es években bukkan újra elénk, Gyulán pénzügyi területen kezdett dolgozni, és csöppet sem mellékesen a tekintélyes helyi lap munkatársa lett. Mivel az újság cikkeinek elsöprő többsége aláíratlan, nem tudjuk, pontosan mikor lépett be a szerkesztőségbe, mindenesetre 22 éves korában már saját rovatot kapott Gyulai élet címen. Kezdetben a kor irodalmi mintáihoz kapcsolódó zsánerképekben számolt be a társasági élet eseményeiről, ám írásaiban a konkrét helyi történetek hamar háttérbe szorították az általános mintákat. Jó stílusban, remek humorral írt, az ironikus csipkelődésben nem akadt párja. Írt mindenféle rendezvényről: bálról, házi zsúrról, jótékonysági estről, felolvasásról, teniszről, korcsolyáról, a körök és egyletek rendezvényeiről. Hétről hétre rögzítette a legjobb városi történeteket: a takarékpénztár szerény jövedelmű öreg tisztviselője milyen csellel vette rá a Riviéráról hozott kalapjával hencegő szűkmarkú ügyvédet egy kis jótékonykodásra; ki volt az a derék iparos, aki nem sajnált egy hordó sört, hogy végre bekerüljön a Polgári Kör választmányába; és így tovább, végeláthatatlanul.
Közben járta a tisztviselői hierarchia alsó grádusait: 1898-ban díjas számgyakornokká, majd 1902-ben vármegyei alszámvevővé nevezték ki. Az utóbbi előlépésre nagy szükség is volt, mert egy évvel korábban megnősült, Kontur Irmát vette feleségül. Az évek múltával írásaiban egyre nagyobb teret kaptak a társadalompolitikai jelenségek, kommentárjai pedig mind fanyarabbá, karcosabbá váltak. Különös érzéke volt a rejtettebb összefüggések, a dolgok fonák oldalának megmutatásához. Rovata bő tíz évet élt meg, hivatali előrelépésének köszönhetően Pestre költözött, a belügyminisztérium számtanácsosa lett, 1916-ban „főszámtanácsosi címet és jelleget” kapott. A Gyulai életnek a szó konkrét és átvitt értelmében is vége lett. A Békésben 1916-ban bukkantak fel újabb írásai. „Mikor lesz vége?” című írásának már nem a fanyar irónia, hanem a keserű szarkazmus volt a kötőanyaga. Ha az „illetékesek” elolvassák írásait, nem csak a háborút hagyják azonnal abba, de a szocializmussal sem kísérleteznek – két flekken hajszálpontosan megjósolta a dolog értelmetlen voltát. – A boldog békeidők elfeledett rajzaiból néhány olvasható a levéltár Kisvárosi polgárok c. kötetében.
A nyugalmazott belügyminisztériumi tisztviselőként visszavonultan élő Dubányi 1948-ban távozott az árnyékvilágból, mintha csak nem akarta volna megérni azt a világot, amelytől 32 évvel korábban „elhatárolódott”. A gyászjelentés tanúsága szerint 75 éves korában váratlanul jött el érte a halál. Lehet, hogy a könnyű halál a Gyulai életben írottak jutalma volt.
