Geoff Bullen rendező nem kis kihívást vállalt, amikor William Shakespeare szerelemmel, alakoskodással, megbocsátással és az egyéb bonyodalmakkal teli utolsó művét, a Vihart két színművésszel játszatta el tegnap este a Gyulai Várszínház kamaratermében. A végeredményre még angol nyelven is sokan voltak kíváncsiak, a brit AJTC Theater Company előadására a hőség ellenére is megtelt a nézőtér.
Az idegen nyelvű előadásoknál fontos, hogy az ember minél többet lásson a színészek játékából, gesztusaiból, mimikájából. S mivel a darab egy része a színpadhoz közel játszódott, hamar beindult a bólogatás e látványért. A színpad feletti feliratozó gép kitűnően szerepelt, így a szövegre még az angol nyelvismeretben kevésbé jártas néző sem panaszkodhatott.
Egy múlt századi, puritán szobaenteriőrben egy fekvő embert ápoló férfi próbál telefonálni a mobiljával, azonnal meghatározva, hol járunk időben. Elbóbiskol, majd a falióra ütemes kattogásának hátborzongatóan csendet teremtő hangulatát egy rádióadással töri meg, ezzel indul A vihar eredeti szövege – a rádióban, és az előadásban is. A készülék nem véletlenül van a középpontban, többféle szinten is részt vállal a darabban. Narratívaként rádiójátékkal indít, aztán dúdolható dalokat sugároz, máskor éteri, kísérteties hangulatot ad, ahogy a színészekkel kommunikál, egy másik percben a színészek szájába adja a szöveget.
Nemcsak ebben nyilvánult meg a különleges, szimultán szereposztás. Mirandát, Prospero lányát például egy fotográfia játszotta, amit egyikük beszéltetett. Előkerült még számos különböző öltözék, két báb és más szereplők hangja is a bőrönd rejtekéből. Ezeket is mind mesteri szinkronnal látta el a két színész, Mick Jasper és Iain Armstrong. Külöleges volt az is, ahogy a két színész önmagával játszotta el a történet különböző hőseinek dialógusát. A mű nyelvfüggetlenségét erősítették Tot Taylor jól megírt hangjai, muzsikája is, amely, mint valami filmzene, szinte folyamatosan jelen volt a műben. A darab nyelvezete, a szépen csengő brit angol tipikus kiejtése és prozódiája is további hiteles alaphangulatot adott.
A szokatlan rendezéshez rendkívüli szünet is dukál. Az első felvonás igazából nem is szakadt meg, csak egy elhalkuló sanzon búcsúztatta, és azokat is, akik már nem jöttek vissza a másodikra. A folytatás, vagy a szellőztetéstől, vagy a jobban láthatóvá vált színpadtól, sokkal erősebbnek, érthetőbbnek és lendületesebbnek tűnt, mint az első felvonás.
A zárás több szempontból is hatásos. Prospero eltöri varázsbotját, megszűnnek a hangok és a zene, visszatér az órakattogás, és csendben megválik életétől a mű kezdetén megismert haldokló. Ezzel ér véget a darab és így búcsúzik tőlünk utolsó művével Shakespeare is. Aki tegnap hamar rájött, hogy ne a feliraton csüngjön, hanem inkább az érdekes rendezésre és a cselekményre figyeljen, többet nyerhetett az estén.
