Gyula polgárainak életéhez hosszú-hosszú ideje hozzátartozik a város ügyeivel foglalkozó helyi újság. Az első gyulai lap 1869-ben jelent meg, Békés címen, ettől fogva – a kényszerű szünetektől eltekintve – mindig volt újságja a városnak, olykor több is.
A lapok szerkesztőségei kitüntetett helynek számítottak, itt dőlt el, hogy melyik hírből lett vezércikk, melyik került a „vonal alá”, azaz a címoldal alsó részén induló tárcarovatba, és melyik végezte néhány mondatos tudósításként a „gyulai hírek” rovatban. A szerkesztők ennek megfelelően igen befolyásos emberek voltak, nemegyszer ők döntötték el, hogy a hozzájuk eljutott hírből a város nyugalmát heteken át borzoló cikksorozat vagy az ok-okozati összefüggéseket higgadtan magyarázó elemzés lett. A kezdeti évtizedekben a gyulai viszonyok nem kedveztek a heveskedésre hajlamos újságíróknak. A helyi „lappiac” szabályait Dobay János nyomdatulajdonos, majd fia, Ferenc szabta meg, ők pedig a higgadt hangot, a korrekt érvelést szerették.
A Békés 1902-ben nagy változáson ment át, egyesült a konkurens Békésvármegyével. A lapot ekkoriban hatan készítették. A későbbi viszonyokhoz képest a legnagyobb különbség az, hogy a Békést nem főhivatású újságírók írták. Többnyire jó tollú tisztviselők töltötték meg a széles hasábokat. Az újság főszerkesztői posztját ekkor Bodoky Zoltán, a város országgyűlési képviselője kapta meg. A parlamenti mandátum átvétele előtt egyebek mellett a város rendőrkapitányaként tevékenykedett. Mellesleg gyakorlott és képzett újságíró volt, színesen és szellemesen írt. Korábban „Csintalan” álnév alatt sok csípős cikket publikált különféle városi ügyekről. Azon kevesek közé tartozott, akiket az úri kaszinóban és a polgári körben, de még a nagyobbrészt földmíveseket tömörítő újvárosi olvasókörben is kedveltek.
A lap lelkének ebben az időben Kóhn Dávid felelős szerkesztőt tekintették: Ő volt az első zsidó felekezetű gyulai fiú, aki gimnáziumot végzett, s a lap korábbi szerkesztői nagyon korán maguk mellé vették. Ismerte is az újságírói munka minden csínját-bínját. Dobay János mellett megtanulta, mi a mérték és egyensúly, különös érzéke volt a különféle törekvések városi érdekké formálásához. Munkatársai szerint ő volt az, aki már kedden szerette volna kézbe kapni a szombati eseményekről szóló tudósításokat, csak nehogy megcsússzon a lap.
Nagy teret kaptak a közigazgatási hírek, ezt egy fiatal megyei tisztviselő – évtizedekkel később Békéscsaba polgármestere – írta. Egyetlen baj volt vele, igazán akkor szaladt meg a ceruzája, ha a nyomdászok már könyörögtek a cikkért.
Volt az újságnak két nagyon szellemes munkatársa, az egyiket Dubányi Imrének, a másikat Kiss Lászlónak hívták. (Lehet, hogy van ebben a névben valami különleges?) Dubányi Imre egy gyulai orvos tisztviselő fiaként a társasági rovatot írta. Gyulai élet című rovatában finom humorral, sok-sok csipkelődéssel tudósított a társasági eseményekről, a báloktól az egyleti összejövetelekig. Hozzá csatlakozott a később szép közigazgatási karriert befutott Kiss László, aki Tarka képek cím alatt bocsátotta közre hasonló tartalmú írásait. Hetente váltották egymást. Mindketten mesterei voltak a tollnak, tudtak úgy írni, hogy a poén – mint az ostor hegye – csak csípjen, de ne fájjon.
Persze ők sem mentesültek a szerkesztőségi robottól, ha úgy adódott, tucatjával kellett írni a hírt, izgalmas bírósági tudósítást kellett körmölni. Ez ugyan leginkább a szerkesztőségben „időjárási tudósítónak” keresztelt legfiatalabb munkatársra várt. Neki egy lapszámba akár 50 hírt is meg kellett írnia. Tudósítást, nekrológot, eljegyzési hírt, ami jött: „x eljegyezte y szép, bájos és szeretetreméltó leányát”. Micsoda idők lehettek, akkor csak bájos és szeretetreméltó leányokról írtak…
Nem lenne rossz, ha a Gyulai Hírlap 110 év múlva olyan érdekes lenne, mint ma az 1902-es Békés.
