1848 márciusában a pesti forradalom hírét országszerte nagy lelkesedés fogadta. A politika világát valamelyest ismerő emberek igen pontosan tudták, hogy milyen nagy horderejű események részesei. A március 22-én tartott első gyulai népgyűlés résztvevői közös nyilatkozatukat azzal kezdték, hogy fohásszal fordultak „az igazságos Isten mérhetetlen kegyelméhez, mely nekünk e nagy napot, az üdvözítő alkotmányosság és közszabadság örömnapját megérni” megengedte.
Nem csupán a korstílushoz illeszkedő színpadias gesztus volt ez, az események alakítói meg voltak győződve arról, hogy történelmi idők szereplői. A lelkesedés, a vágyak beteljesülésének reménye egy rövid időre összeforrasztotta az egymástól távoli társadalmi rétegeket. Ám az ünnepnapok gyorsan elmúltak, s március végén már türelmetlenek is akadtak. Hiszen „a közszabadság örömnapja” után minden réteg a maga várakozásainak beteljesülését remélte. Minél távolabb volt korábban egy-egy társadalmi réteg a politikától, annál kevésbé tudta elfogadni, ha törekvései lassan, netalán egyáltalán nem teljesültek. A város társadalmát elválasztó vonalak újra jól láthatóvá váltak.
A legnagyobb feszültség a legelők, a szőlők és néhány speciális földesúri járandóság körül támadt. Gyulán ekkor még nem történt meg a legelők elkülönözése, az áprilisi törvények után viszont a volt jobbágyok úgy gondolták, ha az uraság marháit az ő ugarföldjeikre hajtják, akkor a maguk állatait legeltethetik az uradalom földjein. Vitákat gerjesztett a szőlők után fizetendő adó kérdése is. Gyulán a szőlők is szerepeltek a jobbágy tulajdonába kerülő, úgynevezett úrbéri földeket tartalmazó tabellákon, természetes, hogy a volt jobbágyok nem akartak a továbbiakban szőlődézsmát fizetni.
Értékes járandóságok voltak a kisebb királyi haszonvételek, közéjük tartozott a bor- és pálinkamérés joga, a vágási és húsmérési jog, a helypénzszedés joga és több más, az uradalom számára értékes jövedelemforrás. A bormérés különösen sok embert érintett: törvény szerint magánházaknál csak április 24-ig, Szent György napjáig lehetett bort mérni, utána csak az uraság által bérbe adott kocsmákban locsolgathatták a szomjas torkokat. Ezt a rendelkezést olyannyira nem tartották be, hogy a németvárosi kimérő helyeken még a cégéreket sem vették le.
Újabb konfliktusokat keltettek a Magyar- és Németgyula egyesülése körüli zavarok, s itt a legélesebb ellentét nem is a két önálló város között húzódott. A két elkülönült településen a volt jobbágyok akarata érvényesült volna, az egyesített rendezett tanácsú városban viszont a nemesek, tanult honoráciorok kezébe csúszott volna át a hatalom.
Ezen ellentéteket látva vetette papírra júniusban egy fiatal gyulai tisztviselő, Foltényi Ignác az alábbi, Pesti Hírlapban megjelent keserű beszámolót: „Általában véve… megyénkben nem a legjobb szellem uralkodik. Hazafiságról nincs mindenütt tiszta fogalom. Gyula különösen az, hol a bormérés s a földosztás folytonos ingerültségben tartja a kedélyeket, s naponként jobban nyilvánítja az ún. úri osztály iránti ellenszenvét. Sőt, a beszédek után indulva, mondhatni gyűlöletet is, ennek tulajdonítható, hogy mindenben hátra vagyunk, mert nincs semmi, legyen az a legszentebb, mi ha úrtól jön, nem gyanúsíttatnék, mi elébe akadályok nem gördíttetnének.”
A megye élén álló kiemelkedő helyi politikusok ilyen, alkalmanként súlyos feszültségek közepette is képesek voltak az erők összefogására, a nagy politikai és gazdasági átalakításra. Egy bő emberöltő múlva a legelőért, szőlődézsmáért és bormérésért vívott küzdelem emléke elsüllyedt, és „48” a társadalom többsége számára a legpozitívabb tartalommal telítődött politikai szimbólum lett.
