Gyula karakterét mindig meghatározta a város uradalmi és megyeszékhely volta, a számottevő honorácior-értelmiségi réteg jelenléte. A város fejlődését befolyásoló másik fontos tényező az iparosok magas aránya volt. A vármegyei tisztségviselők, a különböző hivatalokat viselő honoráciorok igényei megélhetési lehetőséget teremtettek olyan iparűzőknek is, akik más, környékbeli településen nem tudtak volna egzisztenciát teremteni. A város iparosainak életéről mesélnek az összeírások és a céhszabályzatok.
1720-ban adót fizető iparos és kereskedő még nem lakott Gyulán. 1724-ben azonban már 57 mesterembert regisztráltak itt. A növekedés a németek Gyulára telepítésével áll összefüggésben. Ugyanis a betelepülők jó része iparosmesterséget is bírt. A század közepére az uradalmi építkezéseknek köszönhetően még jobban megszaporodott az ácsok, asztalosok, lakatosok, kőművesek száma.
A 18. század első felében az iparosok nagy része egyedül dolgozott. Miután nem mindig akadt munkájuk, földműveléssel éppúgy foglalkoztak, mint kézműves tevékenységgel. Később az iparosok céhekbe tömörültek. A gyulai csizmadiák már 1727-ben beterjesztették a vármegyéhez alapszabályukat, de véglegesen csak 1756-ban alakult meg az érdekvédelmi szervezet. Az ipari termelés terén Gyula messze elhagyta a megye többi községét, 1773-ban már megalakult az egyesült kovács- és kerékgyártó céh, 1775-ben a kádárok, 1776-ban a szíjjártók, 1781-ben a szabók céhe. 1773-ban 589 kézműves élt a megyében, ezek közül 185 fő Gyulán.
A céhekbe bekerülni rendkívül nehéz és költséges feladat volt. A céh privilégiumai és hagyományai szigorúan megszabták, hogy miképpen lehetett valaki inas, mesterlegény, mester. A céhbe csak négy letöltött inasév, a mesterlegény 3 vándoréve után elkészített remek bemutatása és elfogadása után, valamint 30 forint céhládába történő befizetése, mesterasztal tartása után lehetett bekerülni. A céhek örökös harcban álltak a kontárokkal, akik részben az iparosok számát korlátozó rendszer miatt voltak kénytelenek a céhkeretekből kimaradni, vagy pedig nem akarván elvállalni a céhtagság súlyos feltételeit, önként választották a törvényes szervezeten kívüli foglalkozást.
Az 1828-as országos adóösszeírás a gyulai kézművesekre vonatkozó adatai szemléletesen mutatják be a megyeszékhely iparosságának sokszínűségét. Magyargyulán 3 738 adózó személyt, köztük 193 kézművest, Németgyula 1 301 adózója közül 93 kézműves mestert írtak össze. Magyargyulán 30 iparágban működtek kézművesek. Megfigyelhető itt a magasabb, választékosabb igényeket kielégítő iparágak megjelenése. Csak itt dolgozott pék, aranyműves, órás, műszerész, rostás, fazekas, esztergályos, fésűs, gombkötő, szappanfőző, nyerges, enyvező mester. Itt adózott 44 csizmadia, 16 szabómester, 13 kalapos és 13 szíjjártómester. Ezek az iparágak is jelzik, hogy főként Magyargyulán élt az a tehetős, tisztviselő, polgári réteg, amely igényelte és meg is tudta fizetni az iparosok szolgáltatásait.
Csak Németgyulán kerültek összeírásra festő-, késesmesterek. Mindkét városban adóztak kovácsok, tímárok, kádárok, takácsok, kötélgyártók, ácsok, asztalosok, szűcsök, csizmadiák, szabók, cipészek, kalaposok, üvegesek, kőművesek, bádogosok, lakatosok, gyertyamártók. Németgyulán a legnagyobb számban az ácsmestereket –16 fő –, kádárokat – 11 fő – és a csizmadiákat írták össze. A németgyulai építőiparosok közismerten híresek voltak. A legismertebb Cziegler Antal, Nuszbek Mihály, Brugrer Frigyes mellett 1845-ben 103 németgyulai kőműves és ács vállalt önállóan munkát. – Az önálló iparosok nagy száma kulcsa volt a város későbbi polgárosodásának.
