Dr. Kovács József, a Szent Gellért Szeminárium rektora – aki több mint egy évtizedig Gyula plébánosa volt – új oldaláról mutatkozik be annak, aki kezébe veszi nemrég elkészült könyvét: Visitatio canonica a Gyulai Plébánián 1715–1993.
A tiszteletet parancsoló cím valóban komoly munkát takar: a szerző doktori disszertációjának kibővített változatát, melyet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézetében 2009-ben védett meg. Ugyanakkor mégsem száraz jogi szakmunkáról van szó: a tudományos alaposság világos, jól érthető, az érdeklődő laikus számára is jól követhető stílussal párosul.
Ahogy a bevezetésben maga a szerző írja: könyve három, logikusan egymásra épülő részre tagolódik: a címben említett visitatio gyakorlatának kialakulása, megvalósulása az egyetemes egyháztörténetben; aztán ennek integrálódása a magyar egyház ezeréves történelmében; végül a gyulai Nádi Boldogasszony Plébánia visitatiói, s ennek tükrében keresztmetszet a plébánia és Gyula történelméről. Amint ebből is látható, a könyv voltaképpen többet ad, mint amit címe ígér: nem csupán egy magyar vidéki plébánia közel 300 éves újkori működéséről ad áttekintést, hanem az egyetemes egyháztörténet egyik fontos intézményét mutatja be, majd annak kapcsán a magyar egyháztörténetet és Gyula város helytörténetét is érinti.
Mi is az a „Visitatio canonica”? A latin–görög kifejezés szó szerint olyasmit jelent, hogy „törvényességi szemle, látogatás”, konkrétan pedig a püspök hivatalos körútja, szemléje egyházmegyéjében, ami az egyházi kormányzás legősibb, máig élő gyakorlata. Ez nem csak udvariassági látogatás természetesen, de nem is lélektelen revizori tevékenység: lényege éppen az élő, rendszeres, személyes kapcsolat az apostol-utód főpásztor és az alsóbb papi szervezet meg a rájuk bízott lelkek között.
A könyv első harmada tehát tíz fejezetben azt mutatja be, hogyan alakult ki ezen visitatiók rendszere a kezdetektől a II. Vatikáni Zsinat útmutatásáig. A megfelelő helyeken szöveghű forrásközléseket is találunk Szent Péter és Pál leveleitől kezdve a pápai bullák hivatalos – tehát latin nyelvű – megfogalmazásaiig, a mű így akár forráskiadásként is felhasználható. A kapcsolódó kommentárok széles nemzetközi – amerikai, olasz, spanyol szerzőktől származó – kitekintést nyújtanak a kérdésről, eredeti nyelven és fordításban.
A részletekbe érdemes belemerülni, mert sok-sok izgalmas kultúr- és művelődéstörténeti adalék található bennük, melyekből villanásszerűen tűnik elénk a múlt egy-egy pillanata. Lenyűgözve olvashatjuk például, hogy a XII. században az érsekek 40-50 lovat vihettek magukkal az utazásaikhoz, de vadászkutyákat és madarakat nem, és nem követelhettek költséges megvendégelést. A Worms városi visitatiós kérdőívek még az érett középkorban is pogány és barbár szokások meglétére utalnak (varázslás, vérbosszú), melyekkel szemben a vizitáló püspök a papság szigorú fellépését követeli meg, s a papi mulasztást kemény megtorlással (vesszőzés, böjtölés) sújtja. Jól látható az egyház áldozatkész, elszánt, megalkuvást nem ismerő küzdelme azokért az értékekért – az élet, a tisztesség, a tulajdon, az erkölcsök, az idősek, nők, gyermekek tisztelete és védelme –, amelyek azóta mint „európai értékek” ismertek, s amelyek az egyháznak kezdettől fogva sajátjai voltak.
A későbbi évszázadokban a zsinatok – főleg a reformáció terjedése miatt – pontosan meghatározták a visitatiók lefolyását, hatáskörét, s a hangsúly a hitélet ellenőrzésére helyeződött át. A mai gyakorlat – a II. Vatikáni Zsinat óta – már elsősorban a személyes érintkezés, a pasztoráció fontosságát emeli ki.
Ezután következik a könyv második része, amely öt fejezetben ismerteti a Visitatio canonica magyarországi működését, a Szent Gellért legendájában leírt első alkalomtól a XX. századi rendezésig. A forráshű alaposság mellett itt is találkozhatunk sok új és érdekes részlettel a hazai egyház- és kultúrtörténetből, mint például a hetes szám gyakori alkalmazása a magyarországi egyházban (például 7 főesperesség kialakítása az egyházmegyékben), ami német és itáliai mintákat követett, és a hetes szám misztikus, kegyeleti hagyományából következik (hétfájdalmú Szűz, hét szentség). Nálunk is megjelenik a szigorú egyházfegyelem, de különösen figyelemreméltóak a török hódítás viszonyai, mint magyar sajátosság. A püspököket az oszmán hatalom nem engedte egyházmegyéjük területére, de az ott élő magyarok ragaszkodtak keresztény hitükhöz, s így a lelkipásztori szolgálatban felerősödött a szerzetesek (főleg a ferencesek), sőt a licentiátusok, a laikus segítők szerepe, akik jelentős, csaknem papi hatalmat kaptak. Ekkoriban alakult ki a „Visitatio generalis” („részletes, tüzetes vizsgálat”) sajátos hazai gyakorlata, aminek fontosságát már a politikai hatalom is felismerte és kihasználta, a vizitáló egyházi személy mellé felvonultatva a vármegyei és a városi hatóság képviselőit is. Az újabb korokban aztán a bérmálás szentségének kiszolgáltatásával kapcsolták össze a püspöki látogatásokat az egyes egyházmegyékben.
S ezzel elérkeztünk a könyv harmadik, legbővebben tárgyalt témájához: a gyulai plébánia vizitációihoz, mely önmagában is több témakörre tagolódik, jelentősen kibővítve az ígért tartalmat. Először Gyula középkori történelmét, egyházi viszonyait mutatja be a szerző: a plébániát, a kápolnákat, a helyi szerzetesi életet, az iskolát. A helytörténet iránt érdeklődők számára alapvetőek az itt közölt források, hiszen a legkorábbi adatok „Julamonostoráról” egyházi jellegűek, csakúgy, mint az ország más részein. A középkori gyulai plébánosok harcos, jogaikért, a plébánia birtokaiért keményen pereskedő, főurakkal szembeszálló egyháziakként tűnnek fel – ami ugyan igaz, de a kép mégis megtévesztő. Egyszerűen arról van szó ugyanis, hogy csak az ilyen jellegű források maradtak ránk, mert csak ezeket foglalták írásba. A békés, munkás hétköznapoknak már akkor sem volt „hírértéke”… A két-háromezer fős városka lakói jómódban, nyugodt körülmények között éltek, amit például a beginák jelenléte is bizonyít, akik harmadrendű ferences közösségben élő nők, s akiknek kertjei, házai, karitatív és kulturális tevékenységük Európa-szerte a béke és a boldogság szigetei és a keresztény humánum megtestesülései voltak.
A virágzó állapotnak a török hódítás vetett véget, s az ugyanakkor jelentkező reformáció és vallási viszály. Az időnkénti feszültségek ellenére azonban úgy tűnik, a keresztény felekezetek itt többnyire békésen éltek egymás mellett, sőt egy adat szerint a XVI. század végén még a gyulai bég is „nyájasan elbeszélgetett” egy jezsuita atyával. Bizonyára nem elszigetelt esetről volt szó – a jezsuita atyák mindenkivel képesek voltak szót érteni, a kínai császártól az iszlám harcosokig.
Aztán következik a XVIII–XX. század, s a könyv legnagyobb része természetesen ezzel a korszakkal foglalkozik. A török és kuruc háborúk által elpusztított térség újratelepítésében ismét csak az egyház járt az élen – elképesztő, hogy még ez sem volt veszélytelen vállalkozás: a magyar lakosságot védelembe vevő Szatmári Elek plébánost a magyargyűlölő császári hivatalnok halállal fenyegeti az 1710-es években! De a plébániát mégiscsak helyreállították, s kezdetektől kimutatható a „Nádmelléki” Boldogságos Szűz képmásának tisztelete. Sok mai gyulai nyilván büszkén fedezi fel családja nevét az ekkor beköltöző legelső gyulai lakosok jegyzékében. S innéttől kezdve immár rendszeres és jól dokumentált a hívek lelki gondozása – és rendszeressé válnak a visitatiók is, melyekről a Historia Domus, a plébánia hivatalos évkönyve tájékoztat. Új templomok épülnek – például a jelenlegi főtemplom; német nyelvű lakosok érkeznek, iskolát alapítanak, s az 1700-as évek második felében a nagy tekintélyű, tudós „Ambrus deák”, azaz Petik Ambrus, a tanító. Az idézett dokumentumok bőséggel ontják az adatokat a hívek számának alakulásától kezdve a plébánia ellátottságáról, az ünnepekről és szertartásokról, az utolsó nagy járványokról, sáskajárásról és tűzvészről, aztán a nagy árvízmentesítő munkálatokról és a királyi pár – Ferenc József és Erzsébet – 1857. évi látogatásáról. Feltűnnek az ismert, nagy nevek: Ravusz István plébános, akit pestises betegek gondozása közben ragadott el a járvány, Hidassy Jakab, a szent életű aszkéta, aki a középkori szerzetesek mintájára ciliciumot, vezeklő övet hordott, Göndöcs Benedek, a városépítő apátplébános, a tudós Karácsonyi János és még hosszan lehetne sorolni.
Végül elérkezik a „felgyorsult” XX. század is: a gimnázium alapítása, a nagy háború és Trianon, Apor Vilmos működése, majd a század második felében az újabb tragédiák: a második világháború, a zsidó, majd a német lakosság elhurcolása, a „málenkij robot”. Mindezt a kommunista diktatúra évtizedeinek bemutatása követi. Megható adalék a furtai káplán elrablása, a hívek ragaszkodásának e beszédes bizonyítéka. Annál felháborítóbb a Szabados Antal hittanári tevékenységét támadó újságcikk, s az egyház elleni támadások ezt követő hosszú sora. Letartóztatások és egzisztenciális fenyegetések váltakoznak olyan otromba kis aljasságokkal, mint egy traktor járatása a templomajtóban szentmise alatt vagy motorverseny rendezése a körmenet mellett. Ambivalens érzés olvasni az AVH utasítását 1953 márciusából: Sztálin halála alkalmából ki kell tűzni a templomra a fekete lobogót… Biztos, ami biztos: az egyház is búcsúztassa el az ateista diktátort? Ezekben az években a visitatiók is csak formálisan működhettek, de azért mégis, a legnehezebb időkben is voltak bérmálkozók.
Aztán csak eltelt ez is, s az egyház túlélte, mint minden vihart. A kötet a rendszerváltozás éveinek s a Nagyváradi Egyházmegye 1993-as határmódosításának bemutatásával zárul. Ezt rövid összegzés követi, végül a függelék: forrásközlés, szakirodalom, szójegyzék.
Ez a rövid ismertető csak ízelítőt tud nyújtani a kötet gazdag anyagából, de egyvalamit mindenképpen érdemes kiemelni: a gyulai plébánia visitatiós jegyzékeiből – mint cseppben a tenger – tükröződik a magyar történelem egy állandó jellemzője: valahányszor újra kell kezdeni az életet ezen a tájon – ellenség, járványok vagy diktatúrák pusztításai után – az egyház mindig élen járt ebben a munkában. Sokszor csak az egyház képviselte a folytonosságot. S végig, mindig ugyanazt az eszmeiséget képviselte, egy évezreden át, olyant, amelyik értékállónak és maradandónak bizonyult – miközben körülötte sorra bukkantak fel, majd tűntek vissza a semmibe harsány, erőszakos, „világmegváltó” eszmék, ideológiák és mozgalmak. Amit sokan az egyház konzervativizmusának, dogmatizmusának neveznek, az valójában egy óriási érték: egy stabil, biztos értékrend, ami nem változik meg soha politikai divatok és diktátorocskák vezényszavára. Erre az értékre ébreszt rá bennünket dr. Kovács József kanonok úr könyve.
(A könyv megvásárolható a Gyulai Római Katolikus Plébániahivatalban – A Szerk.)
