A Gyula Televízió Kézjegy című műsorában Kovács István testnevelő tanárral Bihari Mária készített interjút.
Kovács István 84 éves, és a mai napig aktívan sportoló életet él. Reggel 6-kor kel, hasizomgyakorlatokat végez még az ágyban, megissza az első kávéját, és fél 7-kor már felöltözve kint van a kertben vagy a garázsban, és megkezdi a napját egy kis ház körüli munkával. Ezután reggelizik – hisz a reggeli is jobban esik egy kis testmozgás után –, közben elolvassa a napi újságot, interneten sakkozik egy keveset, majd 10–11 óra felé kibiciklizik a pályára, és kezdődhet az edzés. Délben elhozza az ebédet, délután ismét sakkozás, sportműsorokat néz a tévében, pihen, és ismét edz. Amióta nyugdíjba ment, ilyen szigorú rendben telik minden napja, rendszeresen igazodik a kigondolt tervhez.
De előbb menjünk csak vissza néhány évet, hogyan is kezdődött ez az elhivatottság a sport irányába.
Elmondása szerint a szüleinek és testvéreinek köszönheti, hogy a sportot ennyire megszerette, ennyire részévé vált az életének. Mivel tanyán éltek, sok gyerekkel, sok állattal együtt élte mindennapjait. Sok volt a természetben való játék, futkározás, kergetőzés a kutyával, amelyek az alapjai voltak mozgásigényes életének.
István Szentesen érettségizett, itt ismerkedett meg a tornával. Viszont a háború közbeszólt, a tornatanárát elvitték katonának, így 15-16 évesen elkezdett focizni.
A Testnevelési Főiskola elvégzése után az Erkel Ferenc Gimnáziumban tanított 36 és fél évig, és mint mondja, erre a legbüszkébb. Hogy taníthatott. Hisz elmondása szerint a tanítványai több örömet szereztek neki, mint a saját eredményei. Sikereket ért el diákjaival, pedig nem volt ostorral a nyomukban.
Nagyon sok sportágban versenyzett, tanított, edzősködött, de a szívéhez a legközelebb a labdajátékok és az atlétika állnak. Ezeken kívül nagyon szeret úszni, kerékpározni és sakkozni.
Gyermekei örökölték a sport imádatát. Lánya dobó testalkattal rendelkezik, így egészen érettségiig tagja volt az iskola dobó-csapatának. Fia inkább az atletizálás felé húzott, ő volt ifjúsági válogatott is, habár édesapja inkább a hármasugrás felé terelgette, mert ehhez volt jó testfelépítése, lábszerkezete.
Ahogy nyugdíjba került, elhatározta, hogy részt vesz a Veterán Atlétikai Mozgalomban, atlétikai versenyeken fog indulni, és hát ugye ez sok felkészülést igényel. 1988 után tehát elkezdett kisebb versenyeken részt venni, majd eljutott az Országos Veterán Bajnokságra. Azóta minden évben részt vesz ezeken a versenyeken, sőt nemzetközi megmérettetéseken is indult: Olaszországban, Németországban, Szlovéniában.
És hogy mik a tervei a jövőre nézve? „Jövőre még csak 85 éves leszek, az utána lévő évben még szeretnék hármast ugrani.”
Azt hiszem, sokan irigykedünk most, habár talán nem kellene. Hisz ha nem is így, nem is ennyire, de mi is élhetnénk hasonló életet.
