Egzotikus és könnyed komédiázás jellemezte a dél-koreai Yohangza Theatre Company előadását a Gyulai Várszínházban, amin Suh Chung-ha nagykövet és felesége, valamint Kim Byung-wook kulturális attasé is részt vett. A Shakespeare Fesztivál részeként bemutatott Szentivánéji álom dél-koreai népi hagyományokra épülő átirata sok derültséget okozott a színültig megtelt nézősorok számára. A látványos, fesztiváldíjas darabban a komédiások heves taglejtéseikkel, intenzív arcjátékkal és mérhetetlen kedvességgel tették nemzetközivé a humort.
A nyelvi korlátokra egyébként is fittyet hánytak, amikor nagy meglepetésünkre többször magyarul szólaltak meg a színészek, ezzel is vidámságot keltve az őket hamar szívükbe záró nézőkben. A viszonylag sűrűn elhangzó „hungarikumok” közben, volt, hogy arra eszméltünk, magyarul szapulják egymást a színészek. Biztos forrásból tudom, hogy nem kis munkájukba és akaratukba került egy-két nap alatt elsajátítaniuk nehéz nyelvünk darabban elhangzott mondatait, mert jó ismerősöm, Brazda Marianna, dráma szakos tolmács fordította le nekik a szöveget. Jegyzetük végül zenei partitúrának tűnhetett, amelyen felül saját nyelvükön, alatta angolul, magyarul, majd fonetizálva volt felróva számtalan féle írásjellel ugyanaz. Mindez nagyot lendített a produkción, a magyar szó a koreai nyelv dallamaival egyesülve ritka különlegességet adott a jelenlévő hallgatónak. Az előadás előtt egy magyar (!) beköszöntőt is hallhattunk tőlük, ami nem kis teljesítmény.
A komédia a dél-koreai mítoszokból vett négy égtáj szelleméről elnevezett szereplőinek, egy dokkebi (pajkos goblintündér) bűbájának hatására kialakult szerelmi sokszögéről szólt, amelyben elsősorban nőcsábász férjét akarta megleckéztetni. Nem egy tartalmas sztori, de egy – nagyrészt – idegen nyelvű komédiának tökéletes. Akárcsak a közönség között feltűnés nélkül megbújó, majd rájuk a frászt hozó játékosok is, akik incselkedő közjátékokat adtak elő, foszforeszkáló karikával dobáltak, vízzel fröcsköltek, ami a történetnek kevésbé, a hangulatnak viszont mindenképpen jót tett.
A színészek soha nem pihentek, és a kilenctagú „koreai sárkány” mesteri és többször akrobatikus mozdulatai sokszor ámulatba ejtették a közönséget, mert a sok ugrabugra alatt többek között komikusra koreografált, de annál precízebb keleti harcművészeti bemutatóban is volt részünk. Amikor nem voltak mindannyian a színen, a háttérben önálló zenei kíséretet adtak autentikus hangszereken, mint a gong, a homokóra alakú janggu dob, a chimes, vagy az esőcsináló bot. Először zavart, hogy nem folyamatosan élőben hallottuk a zenét, később rá kellett jönnöm, hogy a muzikális színészeken kívül túlzott luxus lett volna egy professzionális zenekart tenni a háttérbe, pláne hogy e keleti nép rendkívül varázslatos zenéje külön műsorszámot is megérne.
A nyilvánvaló happy endet követő záró tánc megegyezett a nyitóval, ami szép keretet adott az estének. Csak éreztük, hogy bohókás-kedves, sokszor harsány bökdösődéseik mögött, messzi távoli kultúrájuk jegyei ennél sokkal többet mondanának, viszont az nem rajtuk múlott, hogy nem értettünk minden jelet, sőt. Az est nemzetközi kommunikációja olyan magas fokú volt, hogy a rövid időre bedöglött feliratozógép sem zavart kutyát se’.
