Aligha van olyan város az országban, ahol a nyári évadban jobban elkényeztetik a színházi közönséget, mint Gyulán. A tartalmilag különösen gazdag és a színházművészet formai sokszínűségét estéről estére megmutató Shakespeare-fesztivál után jönnek a várszínház múltját idéző monodrámák, az új bemutatók és az előző évad sikerdarabjai közül kiválasztott, meghívott produkciók. A szerda esti előadás, Szergej Medvegyev A fodrásznő című darabja az utóbbi kategóriába tartozik.
A kortárs orosz szerző öt évvel ezelőtt írt színdarabját a debreceni színház 2009-ben mutatta be, s a tavalyi Poszton ez az előadás nyerte el a legjobb előadás díját, Szűcs Nelli, a darab főszereplője pedig a legjobb női alakítás díját kapta.
A darab cselekménye igen egyszerű: valahol egy vidéki orosz városban él egy fodrásznő, Irina, aki nap mint nap végigfutja a maga monoton körét: reggelente elindul ugyanazon az úton az üzlete felé, útközben minden nap ugyanazokat a hangokat, ugyanazokat a párbeszédeket hallja, s napjai is egyformán telnek. Természetesen csapódnak hozzá férfiak, vendégei közül egy családos büntető bíró (Tóth László), aki szívesen lenne a szeretője, egy alkoholista és egoista félművész – volt férje – (Trill Zsolt), egy jó szándékú, esetlen tűzoltó, aki számára Irina a nagy álom (ugyancsak Trill Zsolt). No, de milyen távoli mindez attól, amit egy igazi, egész lelket betöltő nagy szerelemre és szebb életre váró nő elképzel magának? Irina megpróbálja az álmokat valósággá gyúrni, újsághirdetés útján megismerkedik egy elítélttel – mellesleg felesége agyonütéséért ül –, akit erősnek, kékszeműnek képzel és felruház minden olyan tulajdonsággal, ami csak vonzó számára. A szabaduló rabnak (Kristán Attila) azonban csak pénzére, lakására van szüksége, s miután ez megvan, Irinát leüti a város határában, szalmával borítja be és a szalmát felgyújtja. Ám a szalma vizesnek bizonyul, s épp arra jár Viktor, a szerelmes tűzoltó és megmenti Irinát, hogy álmodozásait követve elindulhasson a reá váró újabb csalódások felé.
Állítólag újságcikk nyomán írt tragikus történet. Az Irina monológjára épülő szövegből azonban a rendező és látványtervező Szergej Rizsakov fergeteges előadást formált. A történetet groteszk, sőt abszurd históriaként állította színpadra, az erőt, a feszültséget pedig a négy színész különleges intenzitású játéka adja. A színpad, mint a megjelenített kisemberek élete, végtelenül egyszerű: a középpontban egy magas, újságokkal borított fal áll, előtte a fodrászüzlet néhány széke. A fal vetítővászonként, rajzfalként szolgál, majd ablakok nyílnak rajta, s a színészek mind a vízszintes, mind a függőleges teret bejátsszák.
A várszínház közönsége korábban sokszor láthatta a beregszászi magyar színház művészeinek összecsiszolt produkcióit Vidnyánszky Attila rendezésében, most is ez az egymás rezdüléseire reagáló, összehangolt játék viszi a darabot. A három férfi szereplő egyszer együtt mozgó csapatként jelenik meg, majd egyikük – Irina éppen színen levő férfi partnerének alakítója – előre lép s a másik kettő tökéletesen „alájátszik” az előtérben álló társuk produkciójának. A főszereplő, Szűcs Nelli ugyancsak pontosan illeszkedett az együttes játékba, ugyanakkor ő volt az, aki játékával, személyiségének kisugárzásával megemelte az előadást. A négy színésztől nem akármilyen összpontosítást és fizikai teljesítmény kívánt ez a sodró, magával ragadó játékmód.
Rizsakov groteszk felé vitt rendezése nem csupán szórakoztatta a nézőket, hanem kímélte is: az előadásban rejlő tragédiát erősen tompította. Ha halvány kritikai megjegyzés fűzhető ehhez a nagy játékhoz, az csupán annyi, hogy talán az előadás vége felé egyszer-egyszer a maga brutalitásában is megjelenhetett volna a színpadon az a tragédia, amely ebben a darabban rejlik.
