Ahogy közeledett az én napom, úgy nőtt bennem a lelkiismeret-furdalás a szerkesztőkollégákkal szemben: mostanában bizony nem nagyon húztam a Bárka evezőit, mondjuk úgy, nem okoztam belső feszültséget az aránytalanul sok társadalomtudományi anyaggal. Még a rendezvényekről is sokszor hiányoztam, pedig szinte mindig jó hangulatban zajlanak. A legutóbbi könyvheti záró találkozó is kimondottan jól sikerült; új Bárka-szám, könyvbemutatók, jó kis beszélgetések olyanokkal, akikkel másutt még véletlenül sem futok össze. És mégis – levéltárosként szinte beszippant a magunk omló-romló intézménye. Azt mindenesetre már reggel elhatároztam, hogy amint hazaérek, előveszem az ötödik számba szánt társadalomtörténeti szövegeket egy-egy utolsó átfésülésre.
Mindez persze reggel még nagyon messze van, egyelőre marad a levéltár. No, nem a történeti források, hanem egy hosszú tárgyalás átszervezésről, épületátadásról, kollégák áthelyezéséről. Olvastam Elek Tibor naplójában, hogy Kukorelly Endrével megvitatták, hogyan is áll kultúránk, s hány osztatú. Nem tudom, vajon a közgyűjteményekről ejtettek-e szót, vélhetően az irodalomnál maradtak, pedig egy kis képviselői figyelem nem ártana ennek a területnek. Legutóbb Katona Csaba barátom sorolta az Élet és Irodalomban a legnagyobb gondokat, az írás nem váltott ki nagy visszhangot, alighanem mindenki hasonló bajokkal küszködik. Van-e még egyáltalán valaki, aki egyben, rendszerként látja a széteső részterületeket?
A tárgyalás mindenesetre lezajlott. Leül az ember, előre elhatározza, hogy az érzelmeit még véletlenül sem mutatja meg, határozottan, de nagyon udvariasan, előzékenyen, hiszen a szemben ülő fél sincs egy jottányival sem jobb helyzetben. Ő is csak egy irányba lépegethet, s így is zajlik minden, de a végén azzal kell felállni, hogy a reménytelenség megint elfoglalt egy darabot abból a világból, amelyet jó harminc éve kiválasztottál magadnak, és amit oly irracionálisan fontosnak tartasz még ma is. – „Az Idő ellenünkre is megoldást kínál?” – olvastam a Kis magyar pornográfiában valamikor a nyolcvanas évek legelején. Meghökkentett a kérdés, tényleg, ellenünkre is megoldást hozhat? Erre nem is gondoltam, azt hittem, az idő a mi legjobb szövetségesünk, olykor szeszélyesen lassú ugyan, de, ha bírjuk türelemmel, biztos meghozza a kedvünkre való fordulatot. Esterházy mondata már akkor elbizonytalanított és nyugtalanított, de elhessentettem a gondolatot, és erre tessék, harminc év után brutális bizonyossággal visszatér. – Az idő ellenünkre is megoldást hozhat.
Délután már otthon, kezdődnek a jó dolgok: kedvemre való szövegekkel kiülök a kellemes, árnyas teraszra. A Bárka 5-ös száma nagyon jó lesz, ebben a számban jön majd a Gyulai Várszínház irodalmi humorfesztiváljának anyaga. Régen még elő-előfordult, hogy valaki alibiszöveggel érkezett, az utóbbi években alig. Sőt, határozottan úgy látszik, minden résztvevő meg akarja mutatni, hogy az értő, hálás és népes közönség éppen úgy megünnepelje, mint Podmaniczkyt, Háy Jánost vagy Orbán János Dénest emlékezetes írásaik felolvasása után. Minő szerencse, hogy az én társadalomtörténeti összeállításom pont ebbe a számba kerül. Három jó tanulmány, illetve esszé: középpontban a nő. Kedves kolléganőm, Héjja Julianna igazán mutatós anyagot adott az okos kisasszonyokról, vagyis azokról a lányokról, akik a dualizmus idején először lépték át a gimnázium, majd az egyetem kapuit. Egyéni sorsok – az első Békés megyei orvosnő, az első doktori címet szerző gyulai kisasszony és kortársaik. Kisebb reprezentatív minták: milyen társadalmi státusú apák gyerekei érettségiztek a szarvasi és a csabai gimnáziumban. S a korabeli közvélekedést tükröző idézetek, hatásosan csomagolt kőkonzervatív gondolatok.
Bódán Zsolt ugyancsak 19. századvégi nőalakokat villant fel, egy gyulai polgárcsalád leányainak ünnep- és hétköznapjait felidézve. Ők messze voltak az egyetemtől, de nem akármilyen elvárásoknak kellett megfelelniük. Egyik levélben arról írnak testvérüknek, hogy el ne hanyagolja a nyelvtanulást, mert idehaza – gyakorlásképpen – időnként csak franciául folyik a társalgás. A másik levél a távol lévő mamának ment, és a befőzés apróbb fortélyairól tudakozódtak. A templomban, a bálon szépnek kellett lenni, a zsúron szellemes társalkodást vártak, s ha Adél néni – Erkel Ferenc tartósan Gyulán idéző felesége, aki amolyan helyi orákulumnak számított – még a jótékony rendezvényre készült hímzést is megdicsérte, a leány elégedett lehetett magával. No, ilyesmikről lesz szó, s jön még egy esszé Császtvay Tünde Budapesti Negyedben megjelent „fényképalbumáról’, vagyis arról a két kötetnyi összeállításról, amely a fizetségért mért testi örömök világát idézi meg.
A korrigálás vége felé látogatók érkeznek a teraszra, már vártam is őket: hétéves lányom és hű társa, németjuhász kutyánk, Wanda. – Mindjárt befejezed, apa? – kérdezi leánykám. Ez csak látszólag kérdés, a valóságban felszólítás: kezdődjön a játék! Hogy megelőzzem a kérdés záporszerű ismétlődését, gyorsítom az olvasáson, de nem bírok elég gyors lenni. A kutya tudja, a játék elkezdődött, két első lábával már fenn is van az asztalon, mancsát pecsétként Héjja Julika kéziratára teszi, mintegy jelezve, ez mehet a szerkesztőségbe. Akkor jó, küldöm a „vezérevezősnek”.
Este még előveszem Spiró Kémjelentését. Hajdan Az ikszek magával ragadott, egy iskoláztatásából eredően racionálisan, ok-okozati összefüggésekben gondolkodó nemzedékkel hitette el, hogy még az irracionális is pontosan értelmezhető. S amit értünk, annak már urai is vagyunk – véltük, tévesen. (Korrekció a Fogságban.) Az ikszek után Az álmodtam neked novellái megleptek, mindenről ilyen sötét színekkel… A hasonló tónusú új novelláknál ilyenfajta meglepetés nincs, adekvát, pontos helyzetjelentések. Hogy ezekre az írásokra fogok-e úgy emlékezni, mint az Apámmal a meccsen címűre, az nem biztos, de majd meglátjuk, ha adódik ugyanannyi idő a kontrollra.
Egy hol kínosan lassú, hol sebesen pörgő nap – amiből egy s más véletlenül meg lett örökítve. Lám, született egy narratív forrás.
Erdész Ádám
Forrás: litera.hu
