Eleink régtől kedvelt csemegéje a magas fehérje-, zsír- és vitamintartalmú dió. Mint a kozmosz, a termékenység és a bölcsesség szimbóluma gyakran szereplő motívum a népdalokban, népszokásokban. A dió fája a bútor- és asztalosipar egyik legértékesebb, hullámos és márványos rajzolatú, szépen fényezhető, tartós alapanyaga, zongora vagy puskaagy is készült belőle. A dió csonthéjas termését cukrászok, gyógyszerészek, likőrgyárosok, textilfestők használták fel. A magas csersav- és illóolaj-tartalmú diólevélből főzött teának emésztést serkentő és bőrnyugtató hatást tulajdonítottak, a diófavirágból pedig hajfeketítőt állítottak elő. Ki hinné, de a gyorsan száradó dióolaj még a festőművészek palettáján is helyet kapott: az olajfestmények kenésénél mint firnisz szerepelt.
Az ősszel aranybarnára érett gyümölcsön kívül már a június második felében a fákon zöldellő dióburok is sokféleképpen hasznosult. A népi gyógyítók úgy tartották, a felforralt diólevélből és a zöld héjból nyert főzet a lovakról elriasztja a csípős legyet meg a szúnyogot. A vértályog ellen borecetbe tett, Szent János-nap előtt gyűjtött, majd kiszárított zöld diót adtak. Mételyt, vérfolyást, szemölcsöt is gyógyítottak vele, a gyomorfájás és a csömör bevált ellenszere a vagdalt zöld dióra öntött pálinka volt.
A még zöld dióhéjat szívesen vásárolta a vászonfestő, a szűcs és a kalapos, amit a Mura menti horvátok ugyancsak ruhafestésre használtak. Az olajban érlelt fiatal zöld diótól pedig tartósabb és fényesebb hajat reméltek. Abt Vilmos bécsi fodrász az 1870-es években valódi zöld dióhéjból készített olajkivonatot forgalmazott, amely az ősz hajat szőkére, barnára vagy feketére festette, s a fejbőr és a ruha beszennyezése nélkül adta vissza a haj természetes színét. Garantált hatással kecsegtetett a zöld dió tartalmú Mecseki itóka nevű gyomorkeserű vagy az „egyetlen létező életelixérium”, a Morzsányi-féle gyomorerősítő.
Egy korai erdélyi szakácskönyv tanúsága szerint már a XVII. században kedvelt konyhai alapanyag volt a zöld dió, amit nádmézzel édesítve mint „bécsinált gyümölcsöt” fogyasztottak. A naranccsal megtűzdelt zsenge zöld diócskákat a gazdasszonyok a későbbiekben is mézben főzték be csemegének, vagy ízletes likőrt készítettek az éretlen gyümölcsből. A XIX–XX. század fordulóján a gyulai polgári háztartásokban sem volt ismeretlen a zöld dió befőtt. Ehhez legalább 120 darab diót kellett kötőtűvel megszurkálni, majd vízbe áztatni és kilenc napon át pincében tárolni. A dióra öntött vizet naponta kétszer, reggel és este frissre cserélték, majd a gyümölcs súlyának megfelelő mennyiségű cukorból szirupot főztek. Öt percnyi főzés után a sűrítménybe dobták a diókat, amit puhulásig – további kb. 5 percig – főztek. Fahéjat, szegfűszeget, rumot adtak hozzá, s pár percig újra a tűzhelyre tették. Ezután a diót befőttes üvegekbe rakták, rámérték a szirupot, a tetejére késhegynyi szalicil került. Az elpárolgó víz miatt nem volt tanácsos dióval túlságosan teletölteni az üveget, inkább több sziruppal kellett számolni. Végül az üvegeket lekötötték, és a befőttet száraz dunsztban hagyták kihűlni. A június végén üvegbe zárt elterjedt, kedvelt csemege a téli idényben került az ozsonnaasztalra.
