Nem múlt el nyomtalanul a könyvhét, végre megint beteg vagyok. A tünet-együttes a szokásos: erőtlen torok, sunyi nyomás a mellkas táján, bosszantó köhögés, hangom, akár Lukács Lacié, amikor bemondja, hogy a most következő szám pedig. Nem tulajdonítok komolyabb jelentőséget a romlásnak, az előttem álló nyolcnapos érettségi-időszakban lesz ideje felhagyni magával. Különben is igazságtalan volna, ha azért következne a népnemzeti diskurzusban következetesen háromhavinak mondott, valójában hat hétből álló nyári szünet, hogy leépülésemből felépülve szeptember elsejétől újból nekiinduljunk a lejtőnek, a szervezetem és én.
Nem tudom, mi gyötör ilyentájt, de már egyetemistaként is küzdöttem különféle kórságokkal. Erős diák voltam, szinte minden vizsgaidőszak kiütéssel végződött. Egyszer még a szalmonella is telibe trafált, és én, oktondi, képes voltam kedvenc kocsmánk máskülönben förtelmes ízű boros kólájára fogni, hogy éjjelente meglátogat a bőrdzsekis Bono, jellegzetes légyszemüvegében orrom alá dörgölni a The Fly-t. Láz volt és álom, orvosok jöttek, volt köztük részeg is, injekciós tűt nyomtak a bőröm alá. Nem voltam jókedvű. Viszont ekkor lettem metálos.
Verőfényes nap volt. Kettő előtt legálisan elszöktem az érettségiről, hogy ott legyek, amikor eltemetjük nagynénit. Életem harmadik halott-látása volt. Rendőr rúgta be az ajtót, miután én nem vállaltam. Hangot is adtam neki, csodálkozva, milyen precízen fogalmazok. Amennyiben, jogi akadályok, hozzájárulás, ilyeneket mondtam. Miközben álltunk a lépcsőházban, s a folyamatosan csörömpölő telefon, a kulcs, ami megakadt a zárban borzasztó bizonyossággal vallott mindenről. Az új ajtó olyan könnyedén szakadt be, hogy egy életre elment a kedvem, lakni bárhol. A gáztűzhelyen ki tudja, mióta égő tűz, az oldalra billent kicsi lábas, a sparhertre száradt paradicsomleves, az étkező asztalára kitett ecájg, egy élet rekvizitumai. Állsz az ajtó előtt, dörömbölsz, csengetsz, nyomkodod a készüléked gombjait, és nem megy be a kulcs. Két lépésre tőled a konyhai kiszögellésbe roskadt test. Ami elválaszt benneteket: a vékony farostlemez.
Sose éreztem annyira szimbolikusnak temetést, mint a mait. Gyorsan zajlott, kisszámú érdeklődővel. Sehol a hajdani biológiatanár megrendült diákjai. Idős emberek hűsöltek az árnyékban. A koporsón a barna urna, rajta az aranyszín epigrammával: Katona Antalné. Élt 77 évet.
A sírok között botladozva arra gondoltam, súlyos fintor volna akárki részéről, ha a háromkor érettségizők egyike Kosztolányit húzná, akiről tudjuk (tőle), hogy „igazán mindig csak egy dolog” érdekelte. Inkább Berzsenyit vagy Vörösmartyt.
Kosztolányit húzta. A másik Vörösmartyt.
A szerkesztés? Balogh Tomi legendás bon mot-ja óta tudott, hogy a magunkfajta akkor is dolgozik, amikor nem látszik. Nem tudom, magunkfajta vagyok-e, de elszaladtam a könyvtárba a könyvheti elmaradásommal, másodjára rágtam át magam Jenei Gyula gyomorszájba vágó új verseskötetén, s bár nem látszik, mozognak bennem a kérdések egy kisinterjúhoz, ápoltam és eltakartam Benedek Szabolcs kritikáját Kiss Ottó regényéről, ugyanezt tettem Surinás Olga izgalmas tanulmányával, amely Grecsó Krisztián és Szilasi László „mágikus realizmusáról” szól, ezen felül jöttek a levelek, a re-k és a nem re-k, de leginkább vadul szemeztem a legterjedelmesebb Tolsztoj-regény negyedik kötetével. Kedd, a pihenés napja. És a bank is tök rendes volt, kétszer hívott.
A vég Gyulán: nem mentem ki süllőzni, és a foci is elmaradt. Nehezen váltok, őrült kínokat élek át, ha újra kell gondolni egy alaposan kiókumlált programot. Napokig semmi nem tűnt annyira egyértelműnek, mint a kedd este – legkésőbb hatra végzünk az érettségivel, hazapattanok a cuccért, vissza a suli tornatermébe, amit ebben a városban egyedül én hívok sportcsarnoknak, és mehet a parti. Nem tudom, miért szeretnek focizni velem, akik fociznak velem (azt se tudom, szeretnek-e egyáltalán :-) ), de én tényleg inkább a felső lécet találom el, semhogy ziccerben a kiszolgáltatott kapus mellett a hálóba lőjem a labdát. (Ez így nem igaz.) Nincs szánalmasabb, mint a helyzetét kihasználó csatár, aki ahelyett, hogy újabb helyzeten törné a fejét, gólt lő. Ha lehetne – vö. tudnék –, végig-fabregaskodnám a meccset. Fabregaskodni annyi, mint üres területre mozogni, hogy a megfelelő pillanatban kiugraszd a zsákmányra éhes támadót. S közben már újabb helyzeten törni a fejed, miután sóhajtottál: nincs gyámoltalanabb, mint a helyzetet kihasználó, magára büszke csatár.
Öcsémnek legalább kijut valamennyi a jóból – kora este Svájc-Izland meccsen volt, a 21 év alattiak Európa-bajnokságán. Ne essék félreértés, nem ugrott ki az Eb-re, inkább úgy fogalmaznék, az Eb ugrott ki hozzá, lévén, három éve Skandináviában él.
Elmaradt tehát a foci, jobb híján itt passzolok.
Életem képe: ez.
Forrás: litera.hu
