Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc eseménysora döntő befolyással volt a magyar történelem későbbi alakulására. Az össznemzeti ügy emlékének ébrentartása a XX. század első évtizedéig különös élénkséggel nyilvánult meg. Az események egykori alakítói, a harcok honvéd résztvevői átélt élményeiket szájhagyomány útján az utókorra hagyományozták, visszaemlékezéseket vetettek papírra, s már közvetlenül a szomorú bukást követően – kezdetben titokban, büntetéstől tartva – megindult a szabadságharchoz kötődő relikviák gyűjtése. Az 1890-es évekre sorra jöttek létre az 1848–1849-es ereklyemúzeumok, s több városi múzeum rendelkezett hasonló különgyűjteménnyel.
A Gyulán székelő Békésvármegyei Múzeum ugyancsak nagy becsben tartotta a ’48-as relikviákat. Domonkos János tanító és múzeumőr időről időre részletesen beszámolt a régészeti leletek, néprajzi eszközök, valamint a szabadságharc korát idéző emléktárgyak gyarapodásáról. A helybeliek általában 1848–1849-ben vert vagy nyomtatott fizetőeszközöket, Kossuth-bankókat adományoztak, de muzeális értékűnek tekintették és megbecsüléssel őrizték a vértanúhalált szenvedett gr. Batthyány Lajos koporsójából származó fadarabot is.
A múzeum gyarapodási naplójába 1901-ben vezettek be egy állatorvosi diplomát. A Kloibert Albin gyulai asztalos által átadott oklevelet Herberth Ferenc nevére állították ki. A dokumentum értékét nagyban növelte az a tény, hogy egykori tulajdonosa a szabadságharc egyik gyulai áldozata volt. Domonkos János kegyelettel jegyezte fel a gyarapodás mellé: „Herberth Ferenc az 1849. évi febr. 9-én vívott aradi utcai harcban, mint honvéd, a lábán megsebesült, és a hidegben sebe megüszkösödött; öccse, Herberth Alajos, ki bátyjától nem messze, egy kapu mélyedésében harcolt a rácokkal, délután 4 órakor felszedte Ferencet, sebét bekötöztette, és Gyulára szállíttatta szekéren, de – mint említém – a seb elmérgesedett és Ferenc egypár nap múlva meghalt. Áldott legyen mindkettőnek emléke! Nagy hősök voltak.”
A két fivér szülei Herberth József gyulai kerékgyártómester és Valner Anna voltak. Ferenc 1818-ban született, a kovácsmesterséget tanulta ki, majd baromorvosi diplomát is szerzett. 1843-ban szülővárosában vette feleségül az ugyancsak helybeli kerékgyártó, Exner Márton árváját, Annát. Herberth Ferenc hat évvel később, 1849. február 16-án halt bele Aradon szerzett sérüléseibe. Neve után „ágyúlövés okozta seb” megjegyzést írt a halotti anyakönyvbe Rázel József plébános.
Herberth Alajos tíz évvel volt fiatalabb fivérénél, 1828-ban született, rézművességet és géplakatosságot tanult, s vándorútja során Németországba és Hollandiába is eljutott. Az 1848. márciusi események híre Bécsben érte, de ottani jól jövedelmező művezető gépészi állását maga mögött hagyta, és elsők között állt be honvédnek. A 30. zászlóalj önkéntese lett, majd az 58. zászlóaljnál szolgált főhadnagyi rangban. Bátyja halála után tovább harcolt, az aradi csatában, később a szolnoki ütközetben is részt vett, végül Temesvár sáncait védte. Hazafias kiállásáért 1850–1851-ben, büntetésül, a császári hadseregbe sorozták be. Hazaérkezése után alig egy évtizedet töltött Gyulán, mígnem 1863-ban Miksa mexikói császár gárdájához szegődött. Beutazta Közép-Amerikát, Florida partjainál egy hajótörést vészelt át, majd Marokkó és Algír érintésével véglegesen visszatért szülőföldjére. Herberth Alajos 1866-tól Gyulán mint iparos kereste megélhetését, 1873-ban Békés vármegye házi sokszorosító kőnyomdája vezetésével bízták meg, állását 1896-ban bekövetkezett haláláig viselte. Kalandos életút után nagy idők nagy tanúja szállt vele sírba.
