Nemrégiben az Arad megyei Satu Nou-ban, azaz Simonyifalván jártam, ahol sikerült bejutnom a „Simonyiak Házá”-ba is. A 2003-ban megnyílt múzeumban – amelyet Simonyi Imre egykori szülőházában rendeztek be – három kiállítási szoba található. Az egyik a költő Simonyi Imrének van szentelve, a másikban a falu történetével kapcsolatos tárgyak láthatóak, a harmadikban pedig Simonyi óbesterről emlékeznek meg. A színvonalas kiállítási anyagból azonban hiányoltam valamit, pontosabban „valakit”. Ez a személy pedig a falu megalapítója, báró Simonyi Lajos, akiről sem egy portré, sem pedig bármilyen dokumentum, írás nem található a falakon. (Mindössze a barbácsi Simon família családfáján – én inkább leszármazási táblázatnak nevezném – van megemlítve a neve és röviden vázolva az élete.) Az óbester egyetlen felnőttkort megélt fiáról azonban két okból is meg kellene emlékeznie a „Simonyiak Házá”-nak. Egyrészt azért, mert ha ő nincs, akkor Simonyifalva sincs... Másrészt pedig az életútja, politikai pályafutása miatt is megérdemelné a figyelmet.
Báró Simonyi Lajos (1824–1894) jogot tanult, majd fiatalon, mindössze 24 évesen – ez volt akkoriban a nagykorúság elérésének a korhatára – országgyűlési követté választották Kisjenőn. A szabadságharc vége felé, amikor már úgy látta, hogy fegyverrel többet érhet el, mint „szép szóval”, csatlakozott Görgei seregéhez. Utóbbi cselekedetének meg is lett a „jutalma”, és 1850-ben néhány hónapos várfogságra ítélték. Szabadulása után Arad vármegyei birtokán gazdálkodott. Amikor azonban I. Ferenc József 1861-ben végre összehívta a magyar országgyűlést, ismét bekapcsolódott a politikai életbe, és a Határozati Párt színeiben a kisjenői kerület országgyűlési képviselőjévé választották. Az 1865-ös országgyűlésen továbbra is Kisjenőt képviselte, majd 1869-től Nagyszalontának lett a parlamenti képviselője. Ekkoriban már a Tisza Kálmán által vezetett párt, a Balközép egyik vezető politikusa volt. 1875-ben Tisza „szögre akasztotta” ellenzéki programját és megegyezett a kormánypárttal, az ún. Deák-párttal. A két párt Szabadelvű Párt néven egyesült. Ennek a fúziónak Simonyi volt az egyik előkészítője, és ezen érdemei miatt, 1875. március 2-án kinevezték az átmeneti, báró Wenckheim Béla-féle kormány földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszterévé. Az uralkodó még ebben az évben Tisza Kálmánt nevezte ki miniszterelnökké, aki a kormányába átvette a Wenckheim-kabinet összes tagját, köztük Simonyit is. A gazdasági kiegyezés körül hosszasan elhúzódó tárgyalások azonban alaposan megtépázták a Szabadelvű Pártot, amely kezdett szétmorzsolódni. 1876 tavaszán mintegy hetven képviselő lépett ki a pártból és az ősz folyamán Független Szabadelvű Párt néven egy új tömörülést hoztak létre. Az új párt elnöke – a miniszteri tisztségéről még augusztus 21-én lemondott – Simonyi Lajos lett. Időközben azonban a báró egészségi állapota súlyosan megrendült, és ezért 1878-ban a politikai csatározásoktól visszavonulni volt kénytelen.
