Azt hihetnénk, hogy Weöres Sándor Psyché című különleges művének megértéséhez és élvezéséhez elengedhetetlen az ókori mitológiában, a XIX. század eleji Magyarország irodalmi és közéletében vagy a szexuálpszichológiában való jártasság.
Legalábbis erre lehet következtetni abból a kötetnyi irodalmi tanulmányból, elmélkedésből, amely a Psyché kapcsán született. Hántolgatták végtelen számúnak vélt rétegeit, kutatták tengermélységeit, bonyolultabbnál bonyolultabb szövegekben keresve, hogy mi is volt a költő szándéka. A gyulai előadás sikere azt jelzi, hogy a férfi-nő kapcsolat örök kérdése – ami Weöres művének fő témája – segít áthidalni az esetleges hiányosságokat. Weöres Sándor zseni volt, minden koncepció nélkül belehelyezte magát a korba, amelyről nagyon erős stúdiumai voltak, annyira, hogy például képes volt az akkori nyelvet természetes nyelvként használni.
A Psyché hihetetlenül jó nyersanyag, hogy színpadra alkalmas-e – különösen Bódy Gábor filmje után – az kérdéses, hiszen más a film formanyelve, mint a zárt terű színházé. A Ladics-ház és udvara azt a közel kétszáz évvel ezelőtti hangulatot idézi, amelyben Weöres műve is játszódik. Sopsits Árpád rendezőként ugyan messzemenően kihasználta a környezet adta lehetőségeket, de a film hatásától talán nem tudott kellően megszabadulni. A rendezés egyébként kiérlelt volt, látszott, hogy Sopsits nem először futott neki a feladatnak, ezen túl a szép közönségsikerben döntő szerepe volt annak, hogy jó színészeket választott. Közülük egyértelműen a Psychét játszó Petrik Andreára nehezedett a legnagyobb teher. A kitalált, félig arisztokrata, félig cigány származású, szabados természetű költőnő megszemélyesítése, a korhű nyelv természetesként való alkalmazása, nem lehetett könnyű feladat egy húszas évei elején járó színésznő számára, még akkor sem, ha láthatóan eredeti tehetséget ismerhettünk meg személyében. Külön érdemes megjegyezni, hogy ahol kellett, ráérzett Weöres finom humorára. Teljesítményében nem voltak megingások, lankadatlan energiájú alakítása teljes illúziót keltett a nézőben. Kovács Krisztián kiválóan, igazi színészi alázattal formálta meg Ungvárnémeti Tóth László „gyilkos önn-szeretetben” szenvedő személyiségét, hiteles volt mind a betűfaló pataki diák, mind a megszállott tudós vagy a „magasságos és magasztos Poeta” szerepében. A Zedlitz bárót alakító Gáspár Tibor ugyan külsőre nem a Weöres által „terebélles Schlesiai barom”-nak titulált figurát mintázta, ettől függetlenül nagyon eredeti volt, akár a művészet- és tudománypártoló mecénást, akár a Psychébe, viselt dolgai ellenére is, szerelmes férjet játszotta. Narrátorként jól töltötte be szerepét Trill Zsolt az egymástól merőben különböző epizódszerepeket teljes átéléssel és nagy vehemenciával formázva meg.
Az est egyik figyelemreméltó eleme volt a fényhatások kiváló, a helyszín atmoszférájára jól ráérző alkalmazása, a nyáresti belső udvar ugyan kínálja ezt a lehetőséget, de a Ladics-ház várszínházi estjei között talán most láthattuk a legjobb teljesítményt ebben a műfajban.
Néha bizonytalan vagyok a tekintetben, hogy a biológiai kényszerek és egyéb visszataszító dolgok ábrázolásában manapság mennyi az, ami elengedhetetlen a művészi kifejezés eszközeként és mennyi a puszta provokáció. A Psychét könyv formájában lapozgatva nem ezek adják a meghatározó élményt, ezért ez esetben egy kis visszafogottság izgalmasabbá tehette volna az előadást.
Régi problémája a Ladics-házi esteknek, hogy a nézők tekintélyes része csak töredékét látja annak, ami az udvarban történik. Valamivel kevesebb néző befogadására alkalmas, jól kitalált nézőtér igazán kellemessé tehetné a műélvezettel eltöltött két órát.
