Élete tele volt kitérőkkel, ellentmondásokkal, sorsa mégis valahogy szokatlanul egyenes és következetes. Pályája a tehetséges vidéki magyar költők szokványos életútja. Tucatnyi verseskötet, ezernyi meg nem értés. Költészetéért sokan rajonganak, és vannak, akik fitymálják. Ki verseiért, ki jelleme okán őrzi emlékét. Mert szellemisége minden különcsége ellenére – vagy éppen azért – ma is él Gyulán. Emlékeznek rá szeretettel és emlékeznek rá haraggal. Nem volt hétköznapi ember…
Hogy a sváb felmenőkkel bíró nagyapát vajon milyen megfontolások vezették, amikor úgy döntött, hogy szlovák ősökkel rendelkező vejének árvája magyar iskolában nevelődjék, ma már nem lehet tudni. Az anyjával Arad megyéből Gyulára költöző Simonyi mindenesetre komoly árat fizetett a magyar kultúráért: a viszonylagos jólétből a szegénységbe érkeztek. Nagy áldozatok árán – és nem kevés viszontagsággal – a fiatalember húszéves korában leérettségizett. Megnyílott előtte egy szokásos kisvárosi értelmiségi életpálya, ám ő nem kívánt élni a lehetőséggel. Addigra ugyanis eldőlt a sorsa, hiszen már gimnazista korában megjelentek versei. Megigézte a nyomtatott betű varázsa.
És közben kialakult meghökkentő jelleme is. Vonzotta a hatalommal – leginkább az embertelen hatalommal – való szembenállás. Amikor mindenki a „leventébe” járt, ő kilépett a kötelezettségből. Amikor sokan minden áldozatra hajlandók voltak a komoly anyagi előnyökkel járó vitézi cím elnyeréséért, ő visszautasította az esélyt. Amikor behívót kapott, nem vonult be katonának. Amikor legjobban folyt a zsidóüldözés, ő tanúskodott zsidó barátja mellett – elmondása szerint később emiatt lehetett a Párt lapjának „háziköltője”. Amikor a kommunistákat üldözték, neki „balos” híre kerekedett. A kommunista hatalomátvétel után persze jobboldalivá vált. Amikor itthon Márai nevét sem lehetett kimondani, ő levelezett Amerikában élő példaképével. Tudatosan ment szembe az árral.
A forradalom alatt józan fejjel gondolkodott és tevékenykedett, majd a megtorlás idején azon kevesek közé tartozott, akik visszaütöttek. Megverték, megkínozták, internálták. De bűnöket a legnagyobb bűnkreáló időkben sem tudtak rábizonyítani.
Azt mesélte, hogy a hatvanas években magához hívatta a Népszabadság nagyhatalmú irodalmi rovatvezetője, aki történetesen zsidó volt, s valamilyen forrásból tudomást szerzett Simonyi háború alatti zsidómentő tanúvallomásáról. Elbeszélgettek, majd innentől kezdve megjelenhettek versei az országban. Békés megyét kivéve. Mert itt párthatározatban tiltották meg művei kinyomtatását.
Gyulára történő visszaköltözése felbolygatta a kisváros életét. A költő egyesek szemében szálka, mások szemében jelkép lett. Különcségét sosem bocsátották meg, ellenállását pedig nem értették. Bár legtöbben tisztelték. Megjelenése – strandon, meccsen, kocsmában, a Reinhardt teraszán vagy akár az utcán – valóságos demonstráció volt.
A politikáról, irodalomról, futballról, nőkről sajátságos nézetei voltak. Körülzsongták fiatalok, férfiak és persze nők is. Mégis egész életében magányos volt. Mert úgy gondolta, hogy a világot egy nagy képzeletbeli folyó osztja ketté, melynek egyik partján van ő meg Bartók meg Krúdy meg Márai és még néhányan, a másik parton pedig a többi ember. És a két part között nincs átjárás. Se hébe, se hóba.
A rendszerváltás már betegen érte, de érdekes gondolatot fogalmazott meg a változással kapcsolatosan: „nem az történt, hogy sok lúd disznót győzött, hanem néhány liba megtanult röfögni!”. Nem volt kibékülve az új rendszerrel sem. Mint ahogyan semmilyen rendszert sem szeretett.
Díszpolgári címet szavazott meg számára az első szabadon választott gyulai képviselő-testület, ám a ceremónia Simonyi elképzelései szerint színpadiasan alakult – figyelemfelkeltő búcsúbeszédet intézett a város lakóihoz. Utolsó szavai – „Mindig is akadály voltam Önök előtt. Ezennel elhárulok!” – elhangzása után kézfogás nélkül távozott, anélkül, hogy a kitüntető oklevelet átvette volna.
Egy sértett ember búcsúja volt ez. Egy költőé, akinek munkásságát mélyen értékén alul becsülik. Olyan emberé, aki a siker lehetőségét félredobta, s önként elvonult egy kisvárosba. Egy kisvárosba, melynek az emlékeit, sosemvolt valóságát imádta. A fiúkat, a Kékmacskát, a Színkört, a szubretteket. Egy kisvárosba, ahol az emberek többségét megdöbbentette különc viselkedése. Ahol az emberek többsége irigyelte nyíltan hirdetett szembenállásáért a hatalommal. Ahol az emberek többsége dühös volt rá egyenes jelleme, megalkuvást nem ismerő, hatalmakat semmibe vevő természete miatt. Ahol az emberek többsége nem szerette…
Utolsó hónapjaiban már csak néhányan nyitották rá az ajtót. Súlyos beteg lett, s eljött az idő, amikor már nem készült haza Simonyifalvára, már nem akart Újpest meccsre menni, már nem érdekelte, hogy megjelentek-e versei, már nem akart felöltözni, hatvan-száz szál cigarettát elszívni, vödörnyi kávét meginni. Már nem akart élni. Hiszen nem voltak már sehol a fiúk, a szubrettek, a Reinhardt, a Kékmacska, a Színkör, a Város, amit oly féltő gonddal őrzött szívében.
1994. február 10-én halt meg. Temetésén esett a hó, s sokan fellélegeztek. Simonyi Imre alakja elhárult, el lehet kezdeni szeretni…
