Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A gyulai Mogyoróssy János Városi Könyvtárban október elején megtartott előadás célja az volt, hogy a résztvevőket bevezesse a természetközeli vízgazdálkodás alapelveibe, különös tekintettel a csapadékvíz helyben tartására és hasznosítására. A permakultúrás gondolkodás egyik alappillére a rendelkezésre álló erőforrások, így a víz tudatos és fenntartható kezelése.
Az előadás egyik központi témája az esővíz, amely – amellett, hogy életet ad – ingyenesen hozzáférhető erőforrás. A legtöbb háztartásban mégis az utcai csapadékvíz-elvezetőbe vezetik az ereszcsatornák, ezzel elpazarolva egy értékes forrást. A permakultúra más megközelítést kínál: a csapadékvíz gyűjtését, tárolását és célzott felhasználását a növények vízellátására.
Elhangzott egy fontos képlet is, amely segít meghatározni, hogy mennyi víz esik le adott tetőfelületre éves szinten: V = m² x mm / 1000.
Ez alapján egy 100 négyzetméteres tetőfelület esetén, 600 milliméter éves csapadékkal számolva, évente 60 köbméter víz gyűjthető be – mindez teljesen ingyenesen. A hangsúly azonban nemcsak a gyűjtésen van, hanem azon is, hol és hogyan tároljuk ezt a vizet. Lehetőség van edényekben (például hordók, IBC-tartályok), földbe süllyesztett ciszternákban, kerti tavakban vagy a legolcsóbb és leghatékonyabb módon: a talajban. Ehhez olyan megoldásokat használhatunk, mint a vízelvezető árkok, az övárkok (swale) és a padkák (berm).
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Az övárkokat vízszintes szintvonal mentén alakítják ki, hogy lassítsák a víz mozgását, megfogják azt, és beszivárogtassák a talajba. Ez földmunkával jár, mivel szintvonalon el kell távolítani – pl. 1 méter szélességben pl. 50 centiméter mélységben – a földet, majd a lejtésen alákupacolni – ezeknél a megoldásoknál ugyanis javasolt a lejtés. Ezt egyébként pozitív tájsebnek is hívhatjuk, hiszen sebet ejtünk a talajon, ugyanakkor sok pozitív hozadéka van, hiszen általa sokkal több vizet juttatunk a talajba.
A padkák (berm) lényege inkább a kupacolás, ennél a módszernél zöld javakat, mulcsképző anyagokat kupacolunk fel kb. 1 méter szélességben és nagyjából 50 centiméter magasságban. A kupac gátat szab a víznek, segítve a beszivárgását, arról nem is beszélve, hogy a zöld javak elkezdenek lebomlani, komposztálódni, tehát támogatjuk egy minőségi talaj kialakítását is, amelybe jótékony lebontó baktériumokat is bemosunk.
Az említett elemek természetes vízmegtartó struktúrák, amelyek gravitációs elven működnek, általuk nincs szükség energiafelhasználásra az öntözéshez.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Az előadásban külön hangsúlyt kapott a mulcsozás jelentősége. A mulcsréteg (például szalma, levél, aprított ág) nemcsak csökkenti a talaj párolgását, hanem serkenti a talajéletet, különösen a gombafonalak fejlődését, amelyek a tápanyag- és a vízszállításban is szerepet játszanak. Emellett a hajnali pára is lecsapódik a mulcson, és gravitációsan beszivárog a talajba. A párolgó víz egy része szintén kicsapódik a mulcs alján, majd újra a gyökérzónába jut. Így még a harmat is értékes vízforrásként hasznosul.
A víz megtartásának az alapelvei a következők: lassítás, terítés, beszivárogtatás. Mindez azzal kezdődik, hogy felmérjük, honnan gyűjthető víz (pl. tetőről, burkolt felületekről), hol van rá szükség (fák, veteményes), és hogyan juttatható el oda a lehető legkevesebb energiafelhasználással, ideálisan gravitáció segítségével. Ha minden célterület megfelelő vízellátást kap, érdemes pufferkapacitást is kialakítani a túlcsordulás kezelésére.
A vízzel való bánásmódunkat a permakultúrás szemlélet szerint az alázatnak és tiszteletnek kell vezérelnie. A természetközeli vízgazdálkodás nemcsak praktikus, hanem regeneratív módja is annak, hogy kertjeinket és közvetlen környezetünket ellenállóbbá tegyük az aszályokkal és a heves esőzésekkel szemben.
Illés Olivér okleveles permakultúrás tervező és oktató, okleveles erdőkerttervező
