Hegedűs Vivien Sugárka
„Szabadság.” Egy szó, amit ma olyan könnyen kimondunk. De vajon tudjuk, milyen súlya van? Tudjuk, mit jelentett 176 évvel ezelőtt egy fiatal lánynak, egy fiatal fiúnak, egy márciusi ifjúnak, aki nem a tizenegyedikes törikönyv oldalain, hanem a pesti utcákon élte meg a forradalmat?
Néha eljátszadozom a gondolattal, mit tettem volna én.
Ha 1848-ban ugyanilyen idősen élnék, vajon ott lettem volna a forradalmárok közt? Vajon féltem volna, amikor a tömeg a nyomdába vonult, vagy én is adtam volna egy garast Petőfi Nemzeti dalának a kinyomtatására? Vagy inkább elmenekülnék vidékre az egyik rokonomhoz, hogy minél távolabb legyek a forradalom forró pontjától?
A forradalom nem csak a szabadságról szólt. Arról is, hogy legyen beleszólásunk a világba, ami körülvesz minket.
Azt mondják, egy forradalom a nagy emberek ügye. Petőfi, Kossuth, Táncsics, Jókai... De mi van azokkal a fiatalokkal, akik mellettük harcoltak, azokkal, akik elvesznek a nagybetűs nevek mellett? Azokkal az értelmiségiekkel, egyetemistákkal, akik változást akartak, és egy szabad országot, benne szabad emberekkel. Ők voltak azok, akik hittek abban, hogy ha elég hangosan kiáltják azt, hogy: „Legyen szabadság!”, akkor valami megváltozik.
Fiatalok voltak, mint mi. Jó, talán pár évvel idősebbek. De ők nem vártak. Nem mondták azt, hogy „majd mások megcsinálják helyettünk.” Ők tudták, hogy a jövő nem jön el magától, azt ki kell harcolni.
Gondoljatok bele: ma, 2025 márciusában, ha valamit igazságtalannak tartunk, kiírjuk a netre, kommentelünk különféle platformokra bejegyzések alá, tiltakozunk, szavazunk. De nekik nem volt ilyen lehetőségük. Két eszközük volt: az akaratuk és a bátorságuk. És ezért kockára is merték tenni az életüket.
Ma már nincsenek fegyveres harcaink az utcákon, mégis küzdenünk kell. Nem kardokkal és puskákkal, hanem azzal, hogy merünk kérdezni, gondolkodni, kiállni magunkért. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szabadság nem magától értetődő. Valakik egykor az életüket adták érte.
1848 nem egy legenda, és nem is egy tananyag a történelemkönyvben vagy egy tétel emelt töri érettségin. Hanem egy emlékeztető, hogy „minden generációnak megvan a maga harca”. Akkor a szabadságért vonultak utcára. És ma? Ma mi a forradalmunk?
Mert egy dolog biztos: ha 1848-ban élnék, én is ott állnék a tömeggel a Nemzeti Múzeum előtt, és kiállnék a Hazámért. És ma ugyanúgy kiállok a véleményemért, mint bárki más.
A mi feladatunk nem az, hogy fegyverekkel hadonásszunk, hanem hogy gondolkodjunk, és tanuljunk a történelem példáiból…
Beleznai Levente
Március 15-e nem csupán egy piros betűs ünnep a naptárban. Ez a nap a magyar szív dobbanása, a szabadságvágy és az összefogás ünnepe. Egy olyan nap, amikor egy nemzet kiállt az elveiért, és megmutatta, hogy nem hajt fejet a Habsburg-elnyomás előtt, és hogy a szabadságért és a függetlenségért: A MAGYARSÁGÉRT érdemes kiállni – ha kell, tűzzel és vassal, ha kell, szóval és gondolattal.
1848 tavaszán Európa-szerte forradalmak törtek ki. Az emberek nem akarták csöndben tűrni az elnyomást, és változást akartak. Magyarországon is egyre erősebb lett a vágy a függetlenség és a polgári átalakulás iránt. A márciusi ifjak – lelkes, bátor, forradalmi lelkületű fiatalok –, köztük Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál és társaik egy szabad, igazságos Magyarországért küzdöttek.
Március 15-én a Pilvax kávéházból indultak, de a történelem lapjaira érkeztek. A Nemzeti Múzeum lépcsőjén elhangzott Petőfi Nemzeti dala. A tizenkét pontban megfogalmazták követeléseiket: sajtószabadságot, felelős kormányt, törvény előtti egyenlőséget. Szavaik és tetteik megrengették az egész országot, és elindítottak egy forradalmat, amely a szabadságharcban teljesedett ki.
De a szabadság nem volt ingyen. Az osztrák hatalom nem nézte tétlenül a magyarok törekvéseit, és fegyverrel akarta letörni az ellenállást. Hős katonáink, köztük Görgey Artúr, Damjanich János és Bem József, hosszú hónapokon át harcoltak a magyar szabadságért, és megmutatták, hogy a magyar nem hátrál meg. Bár 1849-ben a túlerő legyőzte a magyar sereget, a forradalom szelleme nem halt meg.
Mit jelent számunkra ma, 176 évvel később, 1848 öröksége?
Azt, hogy soha nem szabad feladnunk az elveinket. Azt, hogy ki kell állnunk az igazságért, hogy nem szabad félni, és hinnünk kell a változás lehetőségében. Petőfiék bátorsága emlékeztessen minket arra, hogy a szabadságért mindig érdemes küzdeni – akár tollal, akár szóval, akár tettekkel. Legyen bennünk is az a tűz, amely 1848-ban lángra lobbantotta az egész országot.
Emlékezzünk most tisztelettel azokra, akik egy szabad Magyarországért harcoltak! Legyünk méltók hozzájuk, és őrizzük meg a forradalom szellemét a mindennapokban is!
Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!
(Hegedűs Vivien Sugárka és Beleznai Levente a Gyulai Erkel Ferenc Gimnázium és Kollégium végzős diákjai)
