A rendszerváltozás óta együtt lélegzem az iskolával. Az egyetemi évek során sem eresztett el. Amikor – immár magyar–történelem szakos tanárként – visszakerültem, mindjárt az a felismerés ért, ami valószínűleg többeket, akik ma bejárták a gimnázium épületét, meglátogatva hajdani életük múzeumát: rövidebbek és keskenyebbek a folyosók, mint régen.
Mi tartott olyan sokáig akkor, ami ma szempillantás alatt megtörténik?
Huszonöt éve nap mint nap elhaladok a tablók alatt – adja magát a metafora: egy kiállítás képei –, és már nem veszem szemügyre őket. A miénket sem. Ha mégis, látom ugyan magam, de nem ismerek rám.
Talán mert folyton más jár a fejemben.
Reggel a tananyag, napközben a tananyag, és este is az foglalkoztat, hogyan ismétlődjön meg másnap a varázs: elutazni egy másik korba, nyelvbe, személyiségbe.
Az idő lehet a felelős.
Ha az órámra nézek, és azt látom, tizenöt óra huszonhat perc, tudom, hogy ez a mohácsi csata évszáma, ha este fél nyolc múlt kilenc perccel, kirobbant a második világháború. Az éjfél nullái leginkább zavarba hoznak.
Ez van, megszületünk, és ajándékba kapjuk a történelmet.
1992: Guns n’ Roses-koncert a Népstadionban, szörnyű dolgok történnek Jugoszláviában, és mi elvégezzük a második osztályt. 1992: anya negyvenéves. Mint most én, mínusz nyolc.
Vajon gimnazistaként ugyanígy gondolkodtam az időről? Gondolkodtunk róla bárhogyan?
Ballagnak a vén diákok. Ma már se Népstadion, se Jugoszlávia, és a másodikat is tizediknek hívják. A Guns n’ Roses újra összeállt.
1990, ősz. Kukoricát törünk a bicerei határban, nagybátyám felsóhajt: gimnázium! Minden percét élvezzem ki, életem legszebb négy éve áll előttem, új barátokra teszek szert, és kacsint: szerelmek szövődnek. Hát, valahol biztosan.
Történelemóra a régi épületben. Karikalábú magyarjaink, rikkant tanár úr, és mintha energiát pumpálna belé a honfoglalók szeme előtt kirajzolódó látványa, felszökken, a táblához rohan, közben látványosan beveri oldalát a tanári asztalba, amitől olyan erővel nyomja a krétát a felületre, hogy porzik az írószer.
Ha kérdezzük valamiről, fölírja a táblára: kiindulás. És tiszta logikájú magyarázat következik valami szövevényes dologról. Például mi az, hogy polgár. Vagy kultúrember.
Megérteti velünk, hogy minden valamiből lesz, és valahová tart. Mindannyian egy folyamat részei vagyunk.
Szigorú tanár, és krétaportól maszatos a pulcsija. A munkától. Mesterember. Milyen az igazi pedagógus.
Ez történt, idekerültünk, és ajándékba kaptunk egy történelemtanárt. Pótapánk, Miklós.
Az Erkel. Nem csupán iskolánk, de otthonunk.
Most eszmélek rá: apával csaknem egyidős az intézmény.
Hát akkor, adott a feladat: éljünk, jó sokáig.
Elhangzott február 22-én az erkeles öregdiákok bálján.
