Itt hagyott bennünket Borpataki Laci is. Ő volt az a jó kolléga, akivel hét évig együtt dolgoztam az 1990-es években az akkori Munkácsy Mihály Középiskola fiúkollégiumában. Olyan egyéniség volt, aki sohasem rutinos megszokásból figyelt oda, ha valaki megszólította, hanem minden mondatot alaposan átgondolt, s mivel ragyogó memóriával rendelkezett, e két tulajdonsága eredményeként csak nagy ritkán vétett hibát a munkájában és általában is. Bár kritikus felfogással bírt, s ezt a kapcsolataiban érvényesítette is, ennek ellenére – ma sem tudom, hogy csinálta – sohasem került konfliktusba a kollégákkal. Rendelkezett azzal a meggyőző erővel, amely révén rendszerint elismerték állításainak és meglátásának helyességét. Így nem csak a tanulók, de a munkatársak körében is nagy tiszteletet vívott ki, komoly tekintélynek örvendett. Nehezményezte – időnként –, hogy a nevelői munka nem kapta meg intézményünkben a neki kijáró elismerést, s hogy az oktatók és tanárok történetesen nem kielégítő szinten végzett tevékenységük ellenére is automatikusan magasabb elismerésben részesültek.
Alapjában konzervatív beállítottságú volt, ezért mindig nagy élvezettel hallgatta városunk koszorús költőjének, Simonyi Imrének azon gondolatait – lévén Simonyi is konzervatív volt –, amelyeket a költő – akivel akkoriban szinte napi kapcsolatban voltam – nekem előadott, illetve azokat a történeteket, amelyek Simonyi „nehéz természetéből” eredően konfliktussal végződtek, s melyek részleteit szenvedélyesen előadtam neki. Laci szerette a költészetet, s többnyire ismerte „Simonyi mester” műveit is.
Széles spektrumú érdeklődési körének köszönhetően kiemelten díjazta a sakkot mint magasrendű szellemi sportot. S mivel kölcsönösen nagyra becsültük egymást, mindig megkérdezte, hogy hétvégén milyen eredménnyel zártam a megyei sakkbajnokságban.
Igen tapintatosan viselkedett mindenkivel, sohasem volt tolakodó vagy indiszkrét. Az egyéni életének momentumairól, feleségéről vagy a Marikával közösen eltöltött hétvégi programjairól szívesen beszélt, és mindig nagy-nagy szeretettel. Láthatóan imádták egymást a feleségével, a hosszú évek alatt egyszer sem tapasztaltam, hogy ne kézen fogva mentek volna együtt, harmonikus egyetértésben.
Eljutottam a kedves kollégámról, Borpataki Laciról szóló rövid visszaemlékezésem végéhez. Szeretném egy vidám kis történettel zárni a mondandómat. Ezt Ő mesélte nekem. Így kezdte: Nem tudom, hogy tudod-e Péter, de itt, Gyulán a 60-as, 70-es években sorban állás volt a telefonvonalakért. Mondtam, hogy nem tudtam, hiszen kétegyházi származású vagyok, s nálunk a faluban igen kevés magánszemély jutott akkoriban telefonhoz. Erre ő így folytatta: Évekig vártunk és örültünk, hogy egyre előrébb kerülünk a listán. Nos, egy szép napon megérkezett az értesítő levél, amelyben közölték, hogy az első helyre kerültem. Képzeld el azt az örömöt, amit akkor éreztem, ilyen soha véget nem érő várakozás után. Nagyon boldog voltam, hogy teljesült a vágyam, és végre telefonhoz jutok. Rövid időn belül be is vezették a lakásba. Erre én: Gondolom, hogy azonnal minden ismerősödet felhívtad, hogy közöld velük is az örömhírt. Erre ő: Dehogy. Az első intézkedésem az volt, hogy gyorsan titkosítottam.
Nyugodj békében, kedves Lacikám!
