Imigyen, farsang idején is sok programmal várta és kényeztette Gyula a szórakozni vágyókat. Az idén (február 5-7) hetedik alkalommal megrendezett Reneszánsz Karneválon, ha az idő nem is, a sokféle program mindenképpen ínyére lehetett kicsinek-nagynak, s minden oda látogatónak.
A farsang idejének tetőpontja a karnevál, hagyományos magyar nevén „a farsang farka”. A karnevál szó a latin "carne vale" (jelentése: ég veled hús) kifejezésből ered, elvégre a karnevál ideje a böjt előtti időszakra esik. Jó szokás szerint azonban, ez azzal is egyenlő, hogy tartson az eszem-iszom, dínom-dánom, amíg bírja az ember. Nagy vigasságokkal ünneplik még ma is az ókorból származó feltámadó természet (tavasz) és élet (termékenység, szerelem) ünnepét. A pogánykori hagyományok télbúcsúztatója után a keresztény nagyböjt óva állíthatja elénk az éveleje óta elmaradt mértékletességet. Hazánkban a magyar hagyományokon túl az Anjouk és Mátyás király udvarából származó hatások is érezhetőek. (Gyulán is, a karnevál ideje alatt Mátyás királyunk és hitvese, Beatrice uralkodott a városon.)
Pénteken kezdődtek a programok. Mesemondóverseny a várban, fotókiállítás a könyvtárban, reneszánsz dumaszínház a Gyulai Várszínház Kamaratermében, majd az egész városban jelenlévő rendezvények után/közben fáklyák fényei vándoroltak a száraz, de annál csípősebb esti szellőben. Este a várral szemben, az Almásy-kastély felújított cselédszárnyában forró tea és forralt bor melegíthette át a látogatók testét-lelkét, közben a Csík zenekar húzta. Magyarországi, erdélyi magyar, román népdalokat és táncmuzsikákat csakúgy hallhattunk, mint népszerű Quimby, vagy Kispál és a Borz számokat, a számos díjat (legutóbb a Magyar Örökség díját) kapott világzenei formációtól. Aki esetleg nem ismerte volna a bandát, az is hamar rájöhetett: a Csík János prímás vezette együttes mély meghajlással a hangszeres zene (és azon belül magyar népzene előtt) elhúzta mindegyikünk nótáját és különleges hangulatot teremtett a teltházat produkált, kultúrált, de ezzel együtt felszabadultan vidám közönséggel.
Szombaton délelőtt Gyula város polgármestere átadta Mátyás királynak és Aragóniai Beatrice királynőnek (Kovács István és Sajgál Erika színművész házaspár) a város kulcsát és megkezdődhetett a karnevál legteteje, a maskarások felvonulása. A huszonegynéhány felvonuló csapat jó időt fogott ki, csak az elmúlt napok megenyhült időjárásával kellett megküzdenie, ami a nézőseregnek álltó helyében nem is volt olyan egyszerű. A felvonulókat a Gyulára rendszeresen visszatérő, szakavatott Novák Péter konferálta. Volt ott óvodás aprónép, az oskolások nagyja, vagy bölcsidejűek népdalköre (kiknek átlagéletkora 75 év), korabeli öltözetű leányok, meghökkentő busócsapat, tekintélyes gólyalábasok, könnyű- és nehézfegyveresek, zászlóforgatók, néptáncosok és korhű zenészek, lantosok, dobosok, dudások. Többen történeteket adtak elő a magyarság történelméből, az egyik a vérszerződést illusztrálta, a másik valóságos, középkori bajvívást és voltak, akik reneszánsz udvari táncokat mutatták be. A Gyulai Alkotó Kör tagjai, korabeli alkotók ruhájába bújva adták elő a művészek azóta sem könnyű életét bemutató performance-ukat, később egy szamaras koldus vitt ajándékot s kért alamizsnát a királyi pártól, a Gyulai Húskombinát dolgozói (a kolbászlovagok) pedig többek között a Mézga családot is belevonták az előadásukba. Röviden, a majd kétórás bemutató alatt igen színes palettát láthatott az ott összegyűlt nézőközönség. Ezek után az ember a környéket járva itt is, ott is bepillanthatott abba, ami érdekelte. Íjászbemutató, régizene előadások, korabeli viseletek szemléje és harci bemutatók között választhatott az oda látogató. Amíg a vár kemencéjében sült a kolbász (középkori fűszerezéssel) és a kenyér, a várudvaron a különdíjas Maróti Hagyományőrzők vívtak, szemmel láthatólag életre-halálra, s miközben hajítógép és fegyvermustra volt a várkertben, addig a fedett Cselédszárnyban hastáncosok tánca szépítette meg a férfiak délutánját. Miközben szünet nélkül pengett a kovácsüllő, lassan, de annál makacsabban eleredt a nem hiányolt havaseső, ami ugyan az udvarhölgyek csillogó-nedves haján és a vad, harcos férfiak sáros-lucskos ruházatán igen meggyőzően festett, addig a vendégsereg inkább mellőzte volna eme valós korabeli elemeket, amely érzést meg is pecsételték egy télbúcsúztató szalmabábuégetéssel. Akik aztán nem a Reneszánsz Bálba (a Városháza Dísztermébe) készültek, azok is átmelegedhettek (a már említett módon) a Cselédszárnyban, ahol többek között Horgas Eszter fuvolamuzsikáját, majd Sebestyén Márta és Andrejszki Judit által játszott ideillő, reneszánsz dalokat hallgathattunk a helyiség nagyságához mérten kissé halkan. Az eddigi összeadódó programcsúszások miatt majd’ másfél órával később jött a Föld országainak nagy részét már méltán bejáró Ghymes zenekar, akik nem hagytak további jogos türelmetlenkedést a megjelenteknek. Különleges, népies és egyszerre maian dübörgő zenéjük mindenen áthatoló effektusként érte a közönséget. Az idén 26 éves zenekar sok (hagyományos és modern) hangszerével, virtuozitásával, mély érzésvilággal és feszes energiával játszotta dalait – valószínűleg a későre ballagó idő miatt – sajnos csak egy röpke órácska erejéig.
Vásárnapon, „másnapon”, ahogy az lenni szokott, levezetésképpen még néhány zenész, harcos, álarcos mutatta be, amire még volt ereje. Efféleképpen történt a mutatványosok-maskarások ünnepe, a „farsang farka”, a mátyáskirály-korabeli VII. Gyulai Reneszánsz Karnevál. Aki nem hiszi, (jövőre) járjon utána!
Viszlát, Tél, ősz után!
