Csukás József
Fotó: Gyulai Hírlap – Bimbó Lajos
– Mióta van kapcsolatban a labdarúgással?
– Ötven éve vagyok labdarúgó, tízévesen kezdtem el a sportágat, de természetesen már előtte is rengeteget játszottunk a grundon a barátaimmal. Régen szinte egész nap rúgtuk a bőrt vagy a rongyot, szinte mindenki focista akart lenni.
– Miért pont a futballt választotta?
– Az érdekes az, hogy én mindig is műugró akartam lenni, a mai napig nagyon szeretem ezt a sportágat, és ha tehetem, nézem is. De sajnos Gyulán abban az időben sem volt műugrósport, így maradt a sokkal elérhetőbb foci. Azután meglátták bennem a tehetséget, és onnantól kezdve mindig labdarúgó maradtam.
– Hogyan jöttek rá, hogy tehetsége van hozzá?
– Nagy Lajos bácsi, a MEDOSZ edzője gyakran tett körutat a városban, és szemelte ki magának a tehetséges fiatalokat. Egy alkalommal engem is elhívott a serdülő csapatba. Onnan a Spartacus ifjúsági csapatáig meneteltem. A városi felnőttcsapatban pedig a tartalékok között játszottam, de a nagy áttörés nem jött el. A városi bajnokságban huszonhárom évet játszottam a Köröstáj csapatában. De rúgtam a bőrt a Magán SE-ben és a Közüzemben is, közben voltam a hadseregnél dandár válogatott, és csak kétszer sérültem meg súlyosabban. Egyszer a térdem sérült meg, egyszer pedig a bokám tört el. Az UMATO csapatában együtt játszhattam a fiammal és a mostohafiammal. Most a Szepla csapatában folytatom, mert persze, hogy folytatom.
– Nekem van egy barátom, aki csak a ringben és az edzőteremben érzi jól magát. Az edzőtermen kívül nem is szeret lenni! Csukás József hol érzi jobban magát?
– Mindkét helyen jól érzem magam. Az életben, a családom mellett, a munkámban is megtaláltam a helyem. Nagyon örülök annak, hogy az unokáim is kiváló sportolók lettek.
– Mit csinál, amikor nem a gyepen van? Van kedvenc elfoglaltsága?
– A labdán kívül is vannak dolgok, amik lekötnek. Nagyon szeretem a természetfilmeket, de van egy hobbim is, kovácsoltvas tárgyakat készítek.
– Nagyon sok mindent elért már a sportban. Mit szeretne még, hogy teljes legyen ez a pályafutás?
– Hatvanévesen az ember már nem akar új célokat a sportban. Nem mondom, annak idején, ha a dolgok úgy jönnek össze, nagyon szívesen lettem volna válogatott. Egy nagy tornán játszani minden futballista álma. Úgy érzem, meg is volt hozzá a tehetségem. De vannak, akik miatt ez nem jöhetett létre. Nagyon sok élményem kötődik a labdarúgáshoz, és rengeteg barátot szereztem. Nem tudok visszaemlékezni rossz élményekre. Tudja, én már csak magáért a játékért lépek pályára.
– Kinek szeretnéd megköszönni az eddigieket?
– Természetesen a szüleimnek köszönhetem a legtöbbet, de az edzőimnek és a csapattársaimnak is sokat köszönhetek. És természetesen a családomnak, akik a legnagyobb szurkolóim is egyben.
