Virágkáka
Fotó: Gyulai Hírlap – Vid Katalin
A fennmaradásukat biztosító magképzés során kétféle stratégiát követnek: vagy csekély számú, de viszonylag nagyméretű magot hoznak létre (pl. diófélék), vagy sok kicsit (pl. akác, szil, éger). Mindkettőnek van előnye és hátránya is. A kis mag kevesebb tápanyagot tud raktározni, így csírázási esélyei is rosszabb: ha nem jut időben megfelelő körülmények közé, elpusztul. E hátrányt a növények a „sok kicsi sokra megy” elvvel kompenzálják. A sok magból biztosan ki fog csírázni annyi, amennyi a faj fennmaradásához szükséges (az ökológiában ezeket a fajokat nevezik R-stratégistáknak). A nagy magok, mint például a dió, nem sérülnek olyan könnyen, nagyobb esélyeik vannak a szaporodásra, ugyanakkor relatívan kevés terem belőlük. (Ezek a fajok a K-stratégisták. A K-stratégista élőlények közé tartozik az ember és a nagytestű emlősök nagy része, akik kevés utódot hoznak világra, de azokról gondoskodnak.)
A növények terjedésére passzív és aktív stratégiák állnak rendelkezésre.
Passzív terjedési stratégiák
A passzív terjedési módok esetében a növény semmilyen mozgással nem vesz részt a magok terjesztésében, a magok leválását a termés alakja, tulajdonságai teszik lehetővé.
Terjedés széllel
A magok a szél segítségével nagy távolságokra jutnak el. Ebben a mozgásban leggyakrabban függelékek segítik őket. A pitypang vagy a martilapu magjaihoz szőrbóbita kapcsolódik, melybe a szél belekap, és messzire repíti. Egyes fajok ezt még kiegészítették egy csavarodott szárral. Ha szárat nedvesség éri, kiegyenesedik, és dugóhúzószerűen a magot a földbe csapja. Mivel a folyamat víz hatására indul el, így a mag csírázása is biztosabb. Így terjed például az iszalag, a kökörcsinek vagy az árvalányhaj. A széllel való terjedést segíti a lependék is (a magot fajtól függően eltérő mértékben körülölelő hártyás függelék), mely a kőrisek, a szilek és a juharok terjedését segítik elő. Hasonló módon működik a hársak termése: a virágok bogernyőt alkotnak, ebből fejlődnek ki a toktermések. A virágzat kocsányán látható murvalevél célja az, hogy a szél belekapva tova pörgesse-forgassa a magokat. A gyertyán magja egy nála sokkal nagyobb, háromkaréjú, hártyás kupacs alján ül. Amikor megérett, a szél ebbe kapaszkodik bele, és messzire hordja a magokat. Ugyanígy terjednek rokonainak, a nyírnek és az égernek a szárnyacskás magjai is, csak azok sokkal kisebbek a gyertyánénál.
Mezei iringó
Egyes növények repítőkészülék híján is nagy távolságokra képesek eljutni. Nemcsak a vadnyugat kietlen pusztáin sodor a szél kiszáradt, labdaszerű növény-vázakat, hanem a hazai flórában is találunk hasonló fajt: a mezei iringó népi neve nem véletlenül ördögszekér. A vegetációs idő után elszáradó kóróját kifordítja a szél, belekap és továbbgörgeti, miközben a magok kiperegnek az újra és újra megpenderülő növényből.
Terjedés vízzel
A folyók, patakok vize, de még az állóvízként emlegetett tavak is állandó mozgásban vannak, így alkalmasak a magok terjesztésére. Trópusi fajok közül említést érdemel a kókuszdió, ami sok száz kilométert is utazhat a hullámok hátán, mire partot ér, ahol kicsírázik. Hazánkban is találhatunk ilyen növényeket, bár tagadhatatlanul kisebbek és kevésbé feltűnőek. A sulyom termése, mely sok fürdőzőnek okozott már kellemetlenséget, érés után leválik a növényről, és a víz felszínén lebegve jut el új területekre. A fehér tündérrózsa bogyótermése belül üreges, így amikor éretten leszakad az anyanövényről, a benne levő levegő a víz színén tartja. A termés később felhasad, a magok a vízfenékre süllyedve az iszapba ágyazódnak és kicsíráznak.
Terjedés állatok és ember által
Az állatok képesek a mozgásra, a növények pedig megtanulták, hogyan fordítsák hasznukra ezen tulajdonságukat. Mivel állandóan érintkezésben vannak egymással, így nem nehéz létrehozni a „szorosabb” kapcsolatot. Sok növény termése horgas vagy tüskés (bojtorján, párlófű) vagy ragadós (galaj). Ezek beleakadnak az állatok bundájába vagy ez ember ruhájába, s így utaznak, hogy új vidékéket hódítsanak meg.
Fehér fagyöngy
Egyes fajok más taktikát választottak: magjukat ehető, feltűnő színű, finom húsos burok veszi körül. Például a kökény, madárcseresznye, húsos som, a fagyöngy termései szinte kelletik magukat a lombok között. A rájuk bukkanó éhes állatok elfogyasztják az egész termést, mely áthalad az emésztőcsatornájukon. Emésztés közben a mag épen marad, s az ürülékkel kijut a szabadba, immár a csírázást gátló burok nélkül. A fagyöngy is az ehetőség stratégiáját választotta. Sárga vagy fehér bogyóját a madarak, főleg a rigófajok előszeretettel fogyasztják. A csőrükre vagy hátsójukra tapadt, emésztetlen magtól úgy igyekeznek megszabadulni, hogy azt a fákhoz dörzsölik, a kéregre került mag később kicsírázik a gazdanövényen.
Egy érdekesség: a világ egyik legdrágább kávéfajtát, az ázsiai Kopi Luwak-ot egy trópusi cibetmacskaféle, a közönséges pálmasodró közreműködésének köszönhetjük: az állat a húsos, piros burok miatt elfogyasztja a kávébabot, majd a kávébabszemeket kiüríti. Ezek után a vállalkozóbb szellemű őslakók óvatosan kikapirgálják a kávészemeket a székletből. Szakértők feltételezése szerint a kávé kitűnő, jellegzetes ízét az állat speciális olajat termelő mirigyeitől kapja.
A keltikék, a vérehulló fecskefű terméseiben a magvakon magas fehérjetartalmú, kukacszerű, fehér, képződmények jönnek létre. Ezeket a hangyák szívesen fogyasztják, és ezért a magvakat magukkal viszik a talajba, így közreműködnek a növények terjesztésében.
Bizonyos állatok télire odúkba, avar alá raktározzák a magokat, terméseket, ezzel is segítik a terjedést, mivel a gyakran ottfelejtett termések tavasszal csírázásnak indulnak. E módon segíti például a szajkó a tölgyek, mogyorók terjedését.
Aktív terjedési módok
Egyes növények képesek arra, hogy némi mozgás segítségével segítsék saját terjedésüket. Ez azonban nem jelent igazi helyváltoztatást, ez esetben a növények különböző módon felnyíló termése nagy erővel jókora távolságra lövi ki és szórja szét a magokat.
A bab hüvelye száradás közben megcsavarodik, így a kipergő babszemeket a szélrózsa minden irányába széthinti.
Az erdei nenyúljhozzám neve beszédes: a legkisebb érintésre is élénken reagál. A felpöndörödő tokok nagy erővel, messzire szórják szét az apró fekete magokat. A gólyaorrok (melyek nevüket a termés alakjáról kapták) termése is hasonlóan működik, de nem az érintésre reagálnak, hanem a növény víztartalmának változására. Amikor a termés már érett, kiszárad, emiatt a hosszú csőrök felpattannak, felkunkorodnak és messzire katapultálják a pici magokat. Ugyanígy működik többek között a madársóska és az ibolya toktermése is.
A növények nagyon sokféle élőhelyhez alkalmazkodtak, és mindenütt kidolgozták az a stratégiát, mellyel leginkább biztosított a reprodukció. Érdekes, hogy néhány mag csírázást gátló anyagokat tartalmaz (például a házi berkenye, az akác). Ezeknek az a szerepe, hogy a növény csak a megfelelő körülmények közé kerülve kezdje meg a csírázást. Az ősszel földbe került magokból a tavaszi esők kimossák ezeket az anyagokat, megindul a csírázás, mely már magában hordja a következő generációt.
