Tudjuk-e azt, hogy kit temetünk? Tudjuk-e azt, hogy ki volt, és ki most is Miskolczy László? Tudjuk a nevét, de nem ismerjük az életét. Tudjuk, hogy mit tett, de nem ismerjük a valóságát. Legendát keltett maga körül, ezt biztosan nem akarattal tette, és a kicsiny alföldi kisváros legendájává vált már közel fél évszázada. Egy legenda sétált végig az utcán, s anyák, apák súgták a gyerekeiknek: Itt jön Miskolczy tanár úr!
A legendákat nem lehet megfejteni, mert önálló életet élnek! De vannak, s ha olykor nem is teljesen igazak, ragaszkodunk hozzájuk, mert szeretnénk, hogy igaznak maradjanak. Legendát kevés ember tud maga körül teremteni. Ő képes volt erre. Nem tudtuk honnan jött.
Mondják, Bakonszegen (korábban Bakonyszeglet) született. Kevesen hallottak róla – hol van az? Tanár úr életpályája szempontjából nem is fontos ez! Aktív közéleti szerepet soha nem vállalt. Nem hagyta, hogy megismerjék, nem hagyta, hogy szeressék. Azt gondolnánk, nem érdekelte a világ, heroikus pesszimizmussal élte az életet. Ritkán mozdult ki a Szegedi Kis István utcai Implom-házból. Ennek ellenére jobban ismerte a világot, mint százak, ezrek, milliók itt a Földön. Hogyan lehet ez?
Otthoni és utcai ruhája ugyanaz volt – még egy legenda. Öltönyben, nyakkendősen élt, és olvasott. Szigeti tanár urat búcsúztatva elmondhattuk, hogy közel hatvanévesen lefutott a Hargitáról. Miskolczy tanár úr ilyet még elméletben sem próbálna meg, az utcán sohasem láttuk, hogy sietett volna. Akkor honnan az a hihetetlen, elképesztő tudás, emberismeret, bölcsesség?
Sokan vagyunk, akik ülünk és olvasunk, de nem jutunk előrébb. Hát persze, hogy nem, mert a módszer ehhez nagyon kevés, a titok, ami a rejtőzködés mögött van, egyszerű: Miskolczy tanár úr rendkívüli ember és zseni volt. Tudtunk róla? Éreztük, hogy más, mint mi, furcsálltuk gondolkodását, viselkedését, de kevesen vallottuk be, hogy köztünk egy zseni él.
A zsenik nehezen elviselhetőek. A zsenik megosztóak, mert sokszor nyersek, de őszinték, a jóra azt mondják, hogy jó, de a rosszról ezt soha nem állítják! A zsenik nem komfortosak, deviánsnak tűnnek a szemünkben. Miskolczy tanár úrról elmondhatjuk, hogy mint a Krúdy-hős: nem tudjuk honnan jött, bizonytalanok vagyunk abban, hová megy, de itt van, és ez valami elképesztő, különleges hatással van ránk, s ez a hatás is szinte megfejthetetlen.
Természetes az is, hogy a különcök állandó konfliktusok veszélyében élnek. A kor, amelyben felnőtt, nem tudta őt felmérni, értékelni. Egyetemi évei alatt a Rákosi-korszak rossz emlékezetű rendőrsége akarta feltörni gondolkodását, másságának lényegét! Egy nagyszobában, a 60 wattos villanykörte fényzuhanya alatt állva, a szoba sötétjében rejtőzködve öt-hat üvöltöző hang próbálta megismerni világnézetét. Sikertelenül. Ő tényleg olvasta és elismerte Marx Tőkéjének egyediségét. A kedvelt Thomas Mann-kötetek mellett édesapja, a rokkant, első világháborús veterán könyvszekrényében egymás mellett álltak ezek a könyvek, hát levette a polcról ezt a munkát is, de azokat vallatói nem ismerték. Fel sem foghatták, hogy Miskolczy tanár úr gondolkodása a sztoicizmusban, Marcus Aurelius Vallomásaiban, a humanizmusban, Bernard Shaw műveiben, Tocqueville amerikai demokráciájában, s számtalan európai gondolkodó, valamint a magyar irodalom progresszív hagyományaiban keresendő. Nem tudtak mit kezdeni vele, nem csapták ki az egyetemről.
A hatvanas évek első felében összeütközésbe került Gyula város helyi hatalmasságaival is, mert tagja volt annak a csoportnak, amely hangosan elítélte a Béke sugárúti történelmi házak lerombolását és helyükbe a blokkházak építését. A szőnyeg szélére állították, de nem tudtak és bizonyára nem is akartak kezdeni vele semmit. A kor „lánglelkű” szószólói nem igazán tartották modernnek a dualizmus kori Gyula bár leromlott, de szép, historizáló, eklektikus és egy virágzó kort idéző házait. A szürkeség, a formalizált azonosulás élete minden pillanatában ellenszenvet és elutasítást váltott ki belőle. Kívül maradt hát a világból, de úgy, hogy elképzelhetetlen volt a világ nélküle. Még akkor is vagy annál inkább is igaz ez, amikor az 1990-es évek elején a város képviselő-testületének ülésén lekommunistázták – egyszer életében.
Miskolczy tanár úr az Erkel gimnázium nagy legendája! Tekintete, amely mélyen behatolt a testbe, és az agyban kereste a gondolatot, szorongást és csodálatot váltott ki! Kérdései valami ismételhetetlen egyediséggel, váratlansággal, s minden szokványosságot nélkülözve meghökkentették, megzavarták az embereket. Szarkazmusa, iróniája, zsibbasztó, de egyszersmind a szokványos gondolkodás kereteit átlépésre késztető, ösztönző és érdekes volt. Tanítási módszere abban az értelemben, ahogy azt a korabeli és a napjaink világa értelmezi, nem volt. Az egyik nagyon jól felkészült, magyar szakos szakfelügyelő kollégája azt mondta, hogy Miskolczy tanár úrnak nincsenek módszerei, de amit csinál, az utánozhatatlan, megismételhetetlen. Ő tudta, hogy különleges tehetségű emberrel találkozott. Tanár úr maga volt a módszer! Hatott környezetére akkor is, ha meg sem szólalt, mert hallgatása is véleményt közölt. Mit gondolhat erről Mickolczy tanár úr? Ha megszólalt, az rövid volt, de egyszeri és felülmúlhatatlan. Ő nem csak valami hihetetlenül szépen és utánozhatatlanul választékosan fogalmazott, beszéde ennél nagyobb értéket hordozott, a gondolatot és a gondolkodtatást.
Az, hogy öltönyben, nyakkendősen lehetett látni – természetes volt. Az, hogy a szocializmus idején, több évtizeden keresztül az öltönyhöz és nyakkendőhöz még fehér inget is felvett, és így kísérte el osztályát, többnyire a pósteleki konzervgyárba, hetes társadalmi munkára, az már nem volt természetes. Öltözékével is üzent.
A hatvanas években szokatlan volt, hogy valaki tud angolul. Mindig szerette volna ezt a nyelvet megismerni, tanítani. A német nyelv precíz szabályaival szemben az angol nyelv szabadságát szerette. Magyar szakos tanárként, amikor erre az 1956-os forradalom után lehetőség nyílt, elvégezte az angol szakot. A diploma megszerzése természetesen nem jelentett gondot, de az megfoghatatlan, hogyan tanulta meg annyira jól, s az végképp nehezen magyarázható, hogyan tanulta meg e nyelv számtalan táji változatát is. A nyolcvanas éveiben járó Arthur Goodfriend, aki a Békeszolgálat küldötteként a kilencvenes évek első felében segítette iskolánkat, el volt képedve: sokkal szebben beszél, mint egy amerikai, s a sok táji nyelvjárást nálánál, az újságírónál, a második világháború sok frontját megjárt katonai tudósítójánál is jobban beszéli, és többet is ismer. Ki ez az Ember? – kérdezte. Barátok lettek.
A hatvanas évek elején történt: egy nehezen kezelhető fiú osztály kikészítette egyik tanárnőjét, aki zaklatott állapotban hagyta el az osztálytermet. A talán éppen dohányzó Miskolczy tanár urat küldte be az osztályba az akkori igazgató. Tanár úr felvette az asztaláról James Joyce több száz oldalas, olykor kiadástól függően ezer oldalt is elérő Ulyssesét, és bement a terembe. Hatalmas kiabálás … az osztály félig háttal, a tanárról mit sem tudva élte az életét. Ő beállt középre az első pad elé, felcsapta egy fontos résznél a kötetet, és lassan, gyönyörű fogalmazásban és hangsúllyal olvasni kezdte a szöveget. Úgy tíz perc múlva elkezdett a zsivaj halkulni. Az első padokban lévők észrevették, hogy a könyv angolul van írva. Nemsokára mindenki leült, és néma csendben figyelték a csodát. Kicsengettek. Tanár úr ekkor sem szólt semmit, becsapta, majd hóna alá kapta a könyvet, és kiment. Talán a tanulók meg is tapsolták! A legendába ez is beleférne. Nem tudhatták, hogy tanáruk egy nagyon ígéretes filológus karriert hagyott a háta mögött, amikor otthagyta az egyetemet, és Gyulára költözött. De azt igen, hogy hasonló stílusban képes volt lefordítani a Beatles örökzöld dalainak angol szövegeit is.
Szindbád 1954-ben érkezett Gyulára és az Erkel gimnáziumba. Első és egyben utolsó munkahelye iskolánk volt. Elment tőlünk, és csatlakozik a gimnáziumi panteon és a város eltűnt, de nagyon hiányzó különleges alakjaihoz: a csupa szív magyartanárhoz, Kis Anikó nénihez, aki mindig mackóban járt, és az egyetemi éveit, valamint egy néhány hetes soproni gyógykezelést leszámítva, soha nem hagyta el a városát – ennyire gyulai volt; Pánczél Barnabáshoz, aki magyar-német-latin szakos tanár és az ógörög nyelv ismerője volt, és mi nem tudtuk megfelelően értékelni őt sem; legjobb gimnáziumi barátjához, a legendák másik nagy alakjához, Banner József tanár úrhoz, aki etnográfus, magyar-latin-német szakos tanártársa volt, s korai halála kettétörte pályájának magasra törő ívét.
Miskolczy Tanár Úr elment! Mi itt maradtunk: akik csodáltuk, akik nem értettük, itt maradtunk legendáival, a megfejthetetlen kérdések sokaságával, s azzal a félelemmel, hogy végleg elment, mert nem tudjuk a megérdemelt helyére tenni őt sem, és azzal a reménnyel, hogy ez mégsem lesz így, mert elfogadjuk igaznak, amit Ő mondott, hogy az „iskola örök folyamatosság, nem ismeri a halandóságot”, és ennek megfelelően mégis fenntartja emlékét!
Kereskényi Miklós
Erkel Ferenc Gimnázium
