A Pesti Színház vendégjátékaként műsorra tűzött darabra tódultak a nézők, hiszen a Kossuth-díjas színművésznek már pusztán a neve is garancia a sikerre. A kortárs német rendező, író, zeneszerző Eberhard Streul darabja nyomán készült monodrámát a szabadkai születésű Ilan Eldad rendezte, magyar szövegét pedig a kortárs irodalom bámulatos nyelvjátékosa, Parti Nagy Lajos, a színművésszel közösen alkotta meg fantasztikus ritmussal, kiváló dramaturgiai érzékkel.
A darab alapszituációját egy elmaradt előadás adja, mely tényről – úgy tűnik – csupán a nézőket felejtették el értesíteni. A gyanútlan kellékes, Bieder József nyugodtan végezné megszokott munkáját, ám váratlanul teltháznyi néző tekintetének kereszttüzében találja magát. Először zavarba jön e helyzettől, sorra telefonál segítségért, még a színpadról is lejön, hogy ellenőrizze a jegyeket, biztos oda, akkorra szólnak-e, s próbálja hazaküldeni a nézőket, mert úgy gondolja, hogy a tömeg nem kíváncsi rá. S mert mindenki marad, ő is felbátorodik és – mert régi álma, és mert segédszínész is egyben – megcsinálja a maga egyszemélyes színházát, mely emlékekből, kulisszatitkokból bontakozik ki lassan, mondhatni mozaikszerűen.
Másfél órás mesélésében nem csak az emlékeiben élő, mindenki által leírt kisember élete rajzolódik ki, hanem óriási tudástárából szemezgetve, hol elementáris, hol borongós színháztörténeti anekdotákkal, színészkarikatúrákkal, valamint saját életének részleteivel próbálja szórakoztatni a közönséget, amíg a színház vezetősége nem intézkedik. A vele töltött idő alatt pedig nem csak azt tudjuk meg, mi a különbség kellék és díszlet között, hanem azt is miként készül a jó színpadi bor, milyen az orosz, a német és az angol színház, s nevek nélkül ugyan, de erőteljes utalással néhány régi, nagy színészünkről is leveszi a szenteltvizet. Számot ad balett- és vívótudásáról, és még a maga fabrikálta aforizmát is megosztja velünk, miszerint „Kellék az egész világ, és kellék benne minden férfi és nő”.
Vén róka ez a Bieder, mindent tud a színházról, mint ahogy az őt megformáló Kern is, ki nem csak stílusgyakorlatokban és paródiákban remekel, hanem a közönséggel is úgy bánik, ahogy csak nem szégyell. Márpedig egyáltalán nem szégyell gyors hangulatváltásokkal élni, szeszélyesen siklani át egyikből a másikba, nem élvezve ki a hatást, s nem bezsebelni az érte járó elismerést. Még azzal a komédiás szokással is szakít, hogy valamennyi szerepében őt, a színészt, Kern Andrást látjuk. Most gesztusaiban generációjának megannyi névtelen képviselője jelenik meg, s kellékesként is úgy áll kezében a csavarhúzó, mintha világéletében kopott bőröndök zárjait javítgatta volna.
Nagy feladat egyedül vállon vinni egy egész estés előadást, ébren tartani a figyelmet, pláne, ha az improvizálás lehetősége is kevés. Talán némi segítséget nyújt, hogy egyes elemeket saját pályafutásából kölcsönöztek, s hogy az eredetileg operaházi kellékesről szóló darabot a kedvéért alakították át színházivá.
De a közönség ezt egyáltalán nem bánja, hiszen ez a magyarított változat nem csak nyelvezetben, de lelkületben is közel áll, megszólít. Túl azon, hogy szállóigévé válható fantasztikus mondatokat hallunk - „A kellékes inkább többet készít be, vagy mást. De kevesebbet soha”, „Nekem is szép lábam van, csak nincs kihasználva”, „Megütik az embert és nem fáj” -, van benne valami sárm, és némi fájdalom is.
S amikor teljes a sziporkázás, megcsörren a telefon, s a színházi vezetők a távolból tudatják, hogy nincs közönség a nézőtéren. Így ő is utoljára szól ki a cinkossá vált nézőkhöz: „Akár itt vannak, akár nem, menjenek most már haza!”
De mert most sem nagyon akar senki eloldalogni, visszatapsoláskor mikrofont ragad, s énekel egy igazán „Kernes”, férfias-bús dalt: „Egy senki a maga erejéből, garantáltan kizárva a fényből…”.
Pedig ezen az estén, Kern András jóvoltából a kellékes sorsán keresztül bemutatott hétköznapi, korosodó, eldobott férfira irányult a rivaldafény.
