Sok-sok ezer évvel ezelőtt lehetett, amikor egy ember ütemes zajkeltéssel kezdett el kommunikálni, ezzel feltalálva az egyik legősibb zeneszerszámokat, az ütőhangszereket, majd a dobokat. Anyaguk, formájuk változhat, ám lényegük ugyanaz maradt. Nem is csoda, hiszen a ritmust, az ütemet valahányan korábbról ismerjük, minthogy megszülettünk volna. Szülőanyánk szívének ritmusa kísérte, ahogy kifejlődtünk embernek.
Mindebből következhet, hogy a japán GOCOO taiko dobzenekar előadásán a korosztályok teljes skálája jelen volt, a közönség életkortól és műfaji rajongástól függetlenül bólogatott, ringott, vagy járatta lábát ütemre. A taiko japánul dobot jelent, így nem lepődött meg senki a színpad nagy részét elfoglaló, temérdek membrafon hangszeren, a kicsitől az egész nagyig, több mint negyvenet számolhatott meg a figyelmesebbje a Gyulai Várszínház tószínpadán.
Műsoruk elején, a csapat vezetője, egy impozáns hajkoronával rendelkező, energikus hölgy néhány magyar szóval köszöntötte a közönséget. Kedves gesztusa meglepőbb volt, mint jó kiejtése, hisz mindkettőnk anyanyelve a világ tíz legnehezebben elsajátítható nyelvei között van. De nem volt szükség sok beszédre, így újra a nemzetközi kommunikációé, a zenéé lett a főszerep.
Bizonyára szinte az egész város hallhatta, ahogy szóltak a dobok, amikor nyolc nő és öt férfi ezt a rengeteget megszólaltatta. Nincs mit tenni, a dobok nem lehetnek halkak. Az együttes tagjai két jellegzetesen vastag, keményfa ütővel, az ún. bachival verték a ritmust és indították be az ember ösztön-énjét, testét és lelkét. A japándobokon kívül megszólalt még számtalan hangszer: kalimba, esőcsináló, triangulum, cinek, gongok, kolompok, harangok és más további idiofonok, ezen kívül az egyik zenész egzotikus hangszerekkel is színesítette muzsikájukat. Felcsendült kezében többek között a nálunk is ismeretes doromb, didgeridou, bambuszfuvola, vagy az elképesztő hangzású, keleti dorombféle, a dan moi. Kár, hogy a koncert első fél órájában ezek túl halkan, vagy egyáltalán nem hallatszódtak.
Mindenféle szempontból igazi világzene kerekedett, a GOCOO zenekar dinamikus és szépen felépített ritmuskombinációiból kihallatszott, hogy merítettek más népek és a modern zenék ritmusvilágból is. A beindító, ősi lüktetésen kívül a megkomponált látvány sem volt utolsó. Szokatlan volt, ahogy a füst a zenészek mögött áramlott, ezzel olyan hatást keltve, mintha egy máglya előtt játszanának. Ezt fokozta volna az irányított, színes megvilágítás, amely igencsak gyérnek bizonyult. Egy-egy szereplő többször „lemaradt” a fényről, a közönség soraiból pedig úgy tűnt: a kissé távolabb lévő Tószínpad ritkán volt tanúja fényárnak. Szerencsére azért volt mit látni, ahogy az előadók időnként japán álarcokban táncoltak, máskor meg animális maszkokban hátborzongató állatutánzásba kezdtek.
Akkor tűnt fel, amikor csak a férfiak doboltak, hogy természetes mozgásuk sokkal hitelesebbé tette az előadást, de a hölgyek kissé túlságosan is összehangolt, teátrális koreográfiája sem ment a tartalom rovására. A műsor hallgatója így szakrális módon átélhette az „objektív ősállapot” ritmusait, ezen túl szórakozni vágyó nézője pedig részese lehetett egy majd' kétórás monumentális koncertshow-nak. Arigató Gocoo!
