Az idén negyvenéves táncházmozgalmat köszöntő Népzenei és Világzenei Fesztivál gazdag, színes és jó kedélyű műsorral ajándékozta meg tegnap este a gótikus téglavár vendégeit. A hetvenes évek megidézéséhez illett az kellemes nyári délutáni enyheség és a hajborzoló szél. Nem tudjuk, hol tartana ma nemzetünk zenéje a gyulai származású Halmos Béla és Sebő Ferenc munkássága nélkül, de bizonyos, hogy csak tört részét ismernénk hazánk kultúrájának, népzenéinek és táncainak. Arról nem is beszélve, hogy sok szlovák, lengyel, argentin és más nemzetiségű zenészt motivált efféle hagyományőrzésre a világon az azóta UNESCO-védelem alatt álló magyar kulturális érték.
Nem véletlen, hogy az első blokkban – a Sebő Együttes további két tagjával, Barvich Ivánnal és Perger Lászlóval – ők ketten léptek a színpadra zenélni, valamint regélni a négy évtizeddel ezelőtti történésekről. Halmos Béla memoárjában Martin György Erkel-díjas néptánckutatóra és Zerkula János gyimesközéploki prímásra emlékezett, majd autentikus hangzású előadásával, gyimesi dallamokkal, keservesekkel és héjszákkal adózott az alkalomnak.
Sebő Ferenc a jelenlévőknek elárulta, hogy a táncmozgalom ötlete a külföldi építőtáborokból indult, ahol a bolgár, lengyel és kelet-német diákok számon kérték tőlük Kodály és Bartók országának dalait. Ennek emlékezetéül bolgár és balkán dallamokkal vittek minket délebbre. Előadásukból egyértelműen kiderült, hogy a különböző népzenék nem határolódnak el egymástól, mint az országok és gyakran annak tagjai. Megzenésített verseik között helyet kaptak az egyszerre hagyománykövető és modern költő, Weöres Sándor művei, Quintus Horatius Flaccus kétezer éves, antik szövege, kortárs versek Békés Mártától és Varró Dánieltől. A vastapsért hálából régi ismerős dallamokkal, többek között a Rejtelmek és A hetedik című dalokkal búcsúztak a közönségtől.
Agócs Gergely néprajzkutató muzsikus felvidéki zenéket hozott a várba, amely alatt gyönyörködhettünk a tárogató, a somogyi hosszifurugla, a pásztorfurulya és a duda hangjában. Nagy derűt okozott, ahogy mesemondói talentumával előadta, a harmadrangú cigányprímás, „Botos Fecaó bácsi” hogy találkozott „nevjorkban” a hosszúhajú-kopasz emberrel, Kodály Zoltánnal. Felvidéki szájízű, hiteles orgánummal előadott tréfás történetétől könnybe lábadt szemmel röhögtünk, amíg meg nem könyörült rajtunk további dalokkal. Agócs Gergely ajánlására északi szomszédaink táncházmozgalmának elindítója, a pozsonyi Muzička együttes lépett a deszkákra, hogy bemutassa szlovákföld zenéjét. A különleges, több férfiszólamú dalok között szerepeltek északi, lengyelhatár menti és keleti, ruszin dallamok is. A talpalávalóra egy takaros menyecske meg egy legény cifrázta.
A Fabula Rasa koncertje Szirtes Edina Mókus szólódalával kezdődött. Dalában egy loop station effektet (frázis felvevőt) használt, amellyel valós időben, sávonként játszott fel hegedűvel dallamot és pizzicatót, ritmust tapsolt rá és énekelt több szólamban. A hihetetlenül izgalmas produkció bizonyíték volt arra, Magyarország sem szűkölködik zenész zsenikben. Szirtes Edina Mókus nem egy hagyományos értelemben vett virtuóz, olyan zenész, akinek lelke hangszeréből szólal meg. Előadása meghökkentő és világszinten is egyedi, hitelessége folytán nem utánozható. Ezt az érzést hatványozta zenekara, a Fabula Rasa. A különböző népek zenéjét a kortárs zenével és a jazzel ötvöző műfajukban jól kitalált, összehangolt, lendületes gitár-basszus-dob alapok teremtik meg a megfelelő miliőt a befogadásra, amelyre még jön egy szépen egymásra épülő női és férfiének, illetve a már említett univerzális használatú hegedű és egy érzékeny fúvós dallam, klarinéton, szaxofonon vagy ennek látványos és „hallványos” elektromos változatán. Bő harmincperces műsoruk alatt túl gyorsan telt el az idő.
Ezt a blokkot már nem követte szünet, a sötét nézőtér némán nézte a gyors átszerelést. Éj fele felé járt már az idő, s hallgatólagosan nem ment ki senki, hogy minél hamarabb kezdhessen a Muzsikás együttes. A műfaj nagy öregei meghálálták a kitartást, a Kalotaszegi után a két prímás, Sipos Mihály és Porteleki László, ütőgardonos kísérettel Békás vidéki ritmussal pezsdítette a vért az erekben. Ezután Éri Péter és Hamar Dániel előadásában egy betyárballadát hallhattunk bouzuki és bőgő hangjának kíséretében. Közös erővel elénekeltük a Dunáról fúj a szél című dalocskát, aminek léte több kérdést is felvet. Hogyan húzza egy hegedülni tanuló kisgyerek, és hogyan egy bogyiszlói prímás?! Egyáltalán ki a műben szereplő Jancsika? Egy méltatlanul elfeledett strófából rögtön kiderült, hogy Jancsika nem ki, hanem mi. Halmos Béla megjelent a színe,n és tovább folytatta még néhány versszakkal a pajzán szerelmes dalocskát, majd gyimesi katonakísérő dalok hangzottak el. A koncert zárásaképpen pedig összeállt a gyulai muzsikus és a legendás Muzsikás egy szabad rögtönzésre. Éjfél után volt már, de a vastapsért muszáj volt még egyet ráhúzni.
Sokkal kényelmesebb ülve, mint állva, de majd’ hat órán keresztül már egy szék is okozhat fájdalmat. Abban mindenki egyetérthet, aki ott maradt: megérte az este a kényelmetlenséget. Akinek még volt ereje, kikergethette a macskát a lábából, ugyanis a várból kifelé jövőket örömzenélés várta, a Téglás Együttes invitálta táncba.
