A hosszú évszázadok eseményeit bemutató történelemkönyvekben, rendszeresen ismétlődve, csapásokról és pusztulásról szóló fejezeteket találunk. Minél messzebb vagyunk egy-egy tragikus időszaktól, annál nehezebb átélnünk mindazt, ami eleinkkel megesett. A térképről letörölt települések, a halottak száma statisztikai adat, alig-alig sejlik fel mögülük a kor szereplőinek arca. Egy-egy, ma is könnyen értelmezhető forrás olykor segít a múlt fájdalmainak felidézésében.
Gyula történetének leghosszabb ideig tartó tragikus korszaka a török hódoltság volt: elnéptelenedett vidék, romok, a hajdani kultúrtájnak csupán nyomai maradtak a hódítók után. Őrzünk néhány olyan dokumentumot, amelyek a ma embere számára is jól értelmezhetőek. Egy szilágysági prédikátor, Berekszászi Pál „siralmas énekben” beszélte el, mint veszítette el családját, s hogy a gyulai szolgapiacon miként adták el mellőle négyéves fiát.
A török kiűzését megelőző, pusztítással terhes évtizedben, úgy 1689 táján eshetett tatár fogságba a prédikátor. Templomi szolgálata után ragadták el, nagyobbik fia és ő az egyik, felesége és kisebbik fia a másik tatár zsákmánya lett. El is szakították őket egymástól, az apát és nagyobbik fiát Nagyvárad és a Maros érintésével hozták Gyulára. Háromnapi éhezés után egy mezőn talált megsárgult dinnye volt az első ennivaló, amit az apa fiának adhatott.
Váradon a prédikátor nagy kísértést élt át: éjjel az alvó őrök közül, gyermekét a rabok szállásán hagyva, meg tudott szökni. Noha sejtette, hogy fiát megoltalmazni nem tudja, a lelkiismeret a Berettyó partjáról visszafordította. A Maroshoz érve „sok atyák és keserves anyák elhányták fiokat, Maros vizének habzó árjára hányták fiokat”. Úgy gondolhatták, nagyobb szenvedéstől mentik meg őket… Gyulán egy folyóvíz – bizonyára a Fehér-Körös – melletti szép mezőre vitték őket, ahol „a rabok, miként a barmok, úgy árultatának”. Berekszászi prédikátort az egyik magyarul jól beszélő fő török felismerte – „Mit keressz te itt isten embere” –, s kérte is tatár tulajdonosától, de az nem adta, nagy summa váltságdíjat remélt érte.
Egy másik török viszont megvette a fiút: „Hogy látá lelkem tőlem válását, szóla ilyenképpen: / Ne adj el engem, szerelmes atyám, mert megvér az isten.” A sírástól megszólalni alig tudó apa válasza: „Nem én adlak el szerelmes fiam, őrizz az Isten! / Hanem a tatár ád el tégedet a török kezében. / Menj el szép fiam! Nem vehetlek már többé az ölemben.”
A történetet Berekszászi Pál „Keserves zokogó sírással tellyes história” címen, a siralmas ének műfajában megírta, a mű először 1696-ban – egy évvel Gyula visszavétele után –, Lőcsén jelent meg. – Egyetlen történet, sok ezer hasonló história nyomtalanul süllyedt el a múltnak kútjában.
