Az elmúlt hetekben több nagyobb flerjelenség is történt a Napon, ami nem ritka, de egyes kitörések azért kerülnek a figyelem középpontjába, mert a Föld irányába haladnak az ilyenkor kidobódott nagyenergiájú részecskék. Egy ilyen anyagtömeg átlagosan egy-két nap alatt éri el bolygónkat, s élőhelyünk magnetoszférájával ütközve heves geomágneses viharokat válthat ki, amely távközlési zavarokat, illetve sarki fényt okozhat.
Az 1800-as évek közepén ismerték fel, hogy a naptevékenységben bizonyos ciklikusság figyelhető meg, amely szerint Napunk körülbelül 11 évente kerül aktívabb állapotába. Az egyes ciklusok csúcsainak, illetve a közöttük lévő minimumok előrejelzése azonban mindig is nehezen megoldható tudományos probléma volt. Nemcsak az egyes ciklusok erőssége változik, de időtartamuk is tág határok között, 9 és 14 év között változik. A minimumok alkalomadtán sokkal hosszabbra nyúlhatnak, mint amit a szakemberek várnának. Ilyen eset volt a tizenhetedik században, mikor a Napunk a Maunder-minimumban egy 70 évig tartó, szinte majdnem foltmentes időszakba került. Az 1645 és 1715 közötti időszakban gyakorlatilag leállt a napfolt-képződés csak nagyon kevés foltot jegyeztek fel abban az időszakban.
A napkitörések mindig robbanásszerű, gyors lefolyású események, melyek során nagy mennyiségű energia szabadul fel, jellemzően néhány perctől egy óráig terjedő időtartam alatt. A flermechanizmus pontos részletei egyelőre még nem tisztázottak, de a téma művelői között általános egyetértés van afelől, hogy a folyamat során valamely aktív vidék mágneses terének energiája alakul át mechanikai energiává. A mágneses energia említett átalakulása a napfelszín fölötti rétegekben következik be. Ebben a térrészben található plazma hatalmas mechanikai energiát nyer, a felgyorsított részecskék legnagyobb, esetenként közel relativisztikus sebességű része kifelé áramlik, amelyet szoláris kozmikus sugárzásnak szoktak nevezni. A napkitöréseket az esemény során felszabadult energia nagysága szerint sorolják az alábbi típusokba, amelyeken belül 1-től 10-ig terjedő számozással további altípusok különíthetőek el:
B - Földi hatás nélküliek
C - Nem képesek befolyásolni a földi eseményeket, hiszen ezek kis események, kis sugárzási viharok
M - Közepes események, amelyek rádiózavarokat okoznak, a sarkvidéken megnövelhetik a repülőgépeken utazók sugárterhelését és sarki fényt is okozhatnak
X – Nagyon nagy energiájú, a legenergikusabb események a Naprendszerben, hosszú sugárzási viharok, amely globális méretekben okozhat problémákat
A kategorizálásra a földrengésekre használt Richter-skálához hasonlóan logaritmikus skálát használnak. Az X-kategóriájú események intenzitása közel 10-100-szorosa az M típusúaknak. Az eddig észlelt legnagyobb napkitörés 2003-ban történt, amelyet nehéz besorolni, mivel az osztályozás szerint körülbelül X28-as kategóriánál mondták fel a szolgálatot a detektorok, legalább ilyen erős volt tehát. A mostani napciklus során a legnagyobb napkitörés 2011 augusztus 9-én volt, amely X6,9-es nagyságú besorolást kapta. Napunk jelenlegi 11 éves ciklusának a közepén jár, s előreláthatólag az aktivitásának maximumát várhatóan 2013-ban éri el, aminek következtében a napkitörések száma is növekedni fog és egyre több sarki fény jelenik meg, amelyek akár lehúzódhatnak az Egyenlítő közelébe, s így talán Magyarországon is láthatunk majd sarki fényt. A jelenlegi ciklus maximuma felé haladva a C és M típusú kitörések szinte mindennaposak már a Napunk felszínén.
