A zene világnapjának megünneplésére hazánk talán legelismertebb „világzenészeiből” álló nagyzenekarát hívta a művelődési ház színpadára a Gyulai Kulturális és Rendezvényszervező Nonprofit Kft.
A fantasztikus előadásban Weöres Sándor A teljesség felé című művét Gryllus Dániel zenésítette meg, fia, Gryllus Samu hangszerelte. Az elismert és szakavatott muzsikusok garmada, valamint a Jászai Mari-díjas színész, Seress Zoltán pedig egy összefüggő, rendkívül mély és lélekre ható zenei-prózai élménnyé kovácsolta a gyulai hallgatóság lelkében.
Az előadásra idejekorán érdemes volt elindulni, hogy a parkolóhely-keresés miatt nehogy lemaradjon az első hangokról a pesti viszonylatban reális jegyárat kifizető publikum. A dalsorozatot megelőzően a szerző köszöntötte a nézősereget, és megkérte, hogy a tapsot a zavartalan előadás miatt a mű végére tartogassuk. Kitűnő ötlet! Sajnos két sokak által várt zenész, Sebestyén Márta és Sebő Ferenc nem tudott aznap fellépni, őket Tarsoly Krisztina, illetve a különleges orgánumú Kátay Zoltán helyettesítette. Volt azért még így is elég garancia a minőségre, Szirtes Edina Mókus, Palya Bea, Szalóki Ági, Bognár Szilvi, Ferenczy György, Both Miklós, Pálhegyi Máté, Bacsó Kristóf, Bizják Gábor, Frankie Látó, Kovács Ferenc, Halmos Béla, Kovács Zoltán, Balogh Kálmán, Bolya Mátyás és Tömösközi László, csak hogy csemegézhessen közülük a zeneértő olvasó.
„Amit itt hallasz: több, mint világnézet és kevesebb, mint vallás”. Weöres elhangzó műve maga az emberi élet és a benne rejlő törekvések kritikája. Út a Mindenbe és egyszerre az előbbibe tartozó Semmibe. Mélyre szúró vagy mélyen simogató szavak a racionalistának ítélt anyagi világ fiktív jelképéről, a pénzről, az önmagunkban rejlő agresszióról és az önző szeretetről, s a megannyi gondolat még visszhangzott fejünkben, amikor azok egy másik világból, a zene oltáráról is megszólaltak.
A nagyzenekar a tartalmon kívül – vagy egyetemben – sok zenei érdekességet is tartogatott számunkra, egy pánsíp, fuvola és herfli unitéjét vagy egy különleges kánont, amelyben szinte minden szólam és szótag más-más negyedre, nyolcadra jött. Ez az orkeszter nem az óraműszerűen működő szimfonikus zenekaroknál megszokott, általuk eljátszott kottasorokra koncentráló zenészekből állt. Itt az alkatrészek önálló életre keltek, önmagukban átélve és közzétetten improvizálva fokozva teljesebbé az éppen erről szóló művet, amely Weöres Sándor Tíz erkély című sorainak ambivalenciáival és azon belül is ezzel zárult: „A teljes zengés: hang-nélküli”.
Ezt hangsúlyozva óriási csend nehezedett a több száz tagú hallgatóságra. Másodpercekkel később a konduktor – jelezve a befejezést – látványosan összecsukta kottáit. A tapsvihar még mindig késett egy-két pillanatnyit. Egyrészt, mert hirtelen nem volt könnyű a hatalmas élményt feldolgozni, ahogyan azt a szomorú tényt sem, hogy a 60 percnyi katartikum után mehettünk – több értelemben is – Isten hírével.
Az egyedülálló hangversenyt másnap a fővárosban, a Művészetek Palotájában is bemutatták.
