A Gyula Tv legutóbbi Kézjegy című műsorában Bihari Mária beszélgetett a Gyulán élő képzőművésszel, aki nem vállalta könnyen a beszélgetést, mert úgy érzi, hogy nagyon sok dolgot kell még tanulnia, valamint mert szerinte egy művész azzal szeret beszélni, amit tesz, azaz az alkotásaival.
Képzőművészeti alkotói tevékenységét mint autodidakta szobrász-keramikus 2008 februárjában kezdte, és elmondása szerint nap mint nap tanul valami újat. – Egy új stílust – a sajátomat szeretném megkedveltetni ebben a művészeti ágban. Fontos, hogy az alkotásaim fotogének legyenek. Először a zsírkő, majd később a samottos agyag varázsa adott ihletet. Amikor még nedves az anyag, puha és lélegzik – a szobor még él (!), ekkor lehet a legjobb „portfóliót” készíteni róluk. Később a szárítással, égetéssel „kővé” dermed, és végleges formát ölt. Központban legtöbbször a NŐ, a női arc szépsége van, talán a divatfotós múltam és jelenem miatt. Nem használok segédeszközt (modellt vagy fotót) csak a pillanatnyi hangulatomat próbálom életre kelteni pár kiló samottos agyagból, természetesen ezzel az alkotói szabadságomat is megtartva. Hálás vagyok a családomnak mindenért és az égieknek, hogy irányítják a kezem. Talán az önkifejezésnek ez a formája áll a legközelebb hozzám. Minden olyan kreatív alkotói munkára szükség van, amivel én már eddig is foglalkoztam – divattervezés, divatfotózás (sminkkel, frizurával) stylist tevékenység, emberismeret.
A by-CAndy Modellügynökséget 2001-ben alapították, sok sikeres modelljelöltet indítottak el. Mihalik Enikőre például 15 évesen talált rá a Csaba Centerben. – Nem volt könnyű meggyőzni. Beneveztem az Elite Model Look castingjára, és miután a hazai versenyt megnyerte, már egy hónap múlva Tuniszban volt. Enikő nemzetközi szinten ma már körülbelül a nyolcadik.
Boldogné Horváth Ilonának van három gyermeke, egy unokája és egy férje, akiknek nagyon sokat köszönhet. A kérdés logikusan következik:
– Azoknak az anyukáknak, feleségeknek, akiknek ilyen alkotóvágy ég a lelkében, azoknak ez az élet szerencse vagy inkább csapás? Mit szól a családod hozzá? Volt-e olyan, hogy szerettek volna az alkotás mellől elrángatni, hogy most főzzél inkább, velük legyél, beszélgessetek?
– Elsősorban úgy érzem, hogy egy óriási ajándék. Ebben a korban már általában az anyák azok, akik egy kicsit besavanyodnak a hétköznapokban… a gyerekeik, unokáik már messze vannak, az ország másik pontján laknak. Nem igazán tudják lekötni az idejüket. Tehát mindenképpen áldás. Áldás a léleknek, és hát nem hiába vannak művészetterápiák. És nem hiszem, hogy ez olyan nagy dolog, csak csinálni kell, gyakorolni kell, és mindenki eljut valahová, mindenki eljut egy bizonyos szintre, és természetesen onnantól kezdve már adottság és gyakorlat kérdése, hogy mennyire fogja tudni hozni önmagát abban a bizonyos alkotásban. A másik oldal viszont egy vívódás, egy harc a családdal, hogy éppenséggel most nekem ki kellene menni és csinálni kellene, mert valami bennem van és eszembe jutott… De azt hiszem, hogy összeegyeztethető. Állandó vívódás, de ez kell, erre szükség van.
