A Gyulai Várszínház minden évben új bemutatóval készül a Shakespeare Fesztiválra. Idén a Horváth Csaba által rendezett Troilus és Cressida című művet lehetett megtekinteni a vár színpadán.
Az angol drámaírás mesterének a trójai háborúban játszódó szerelmi története több műfajt is felvonultató darab, Tompos Kátya és László Zsolt, valamint a Forte Társulat több műfajban való jártassága tovább furdalhatta a várakozó nézők kíváncsiságát.
Az elsötétült várfalak között több perces pofozkodással indult a darab, amelynek szinte zenei ritmusossága tudatosan, nemcsak hogy komoly feszültséget teremtett, hanem bemutatta az egyébként többnyire arcukat csuklya mögé rejtő színészek jellemének kezdeti irányvonalait is.
Fizikai színházról (is) lévén szó, természetesen a test elsődleges jelentésén túl szerepet kapott azok játéka, a tánc, valamint fejre, hasra, hátra festett arcok is, amelyek grimaszai és mimikái érdekesen sokszorosították a színpadon játszó karaktereket. Az emberi testnek számos funkcióján kívül megemlítendő a női és férfi testek kecses, illetve izmos külleme is, amelyeknek már-már élsportolói állóképességére szükségük is volt az előadóknak az egész estés műben. A díszlet hiánya abszolút nem okozott gondot, pláne, hogy a szereplők a gyulai vár szinte minden egyes részét „használták” a darabban.
Tovább nehezítette a vár deszkáin a játékot, hogy a mozdulatok fent említett számos variációin kívül, a színészeknek prózát és zenélést is produkálniuk kellett a darabban, amely utóbbi igen összetetten jelent meg az időnként parlandóként, máskor áriaként való éneklésben. Csakúgy, mint a színészek többszólamú kórusában vagy hangszeres játékában, amely hol statisztaként festett hátteret a cselekmény mögé, hol főbb szerepet vállalt a hősök kezei között, ahogy például a karakteres hangú László Zsolt furcsa módon egy fehér Fender JazzBass basszusgitárral kísérte dalát.
A bemutatott mű az eklektika és az összetettség jó példája. Műfaját tekintve valóban szatirikus, komikus, tragikus és groteszk elemeket is tartalmaz. Egyszerre látványos, lírai, antik és kortárs, koreográfiai bravúrral és színészi virtuozitással, tudatos zeneiséggel és nem utolsósorban hatásos fényekkel megspékelve. Különlegességét és újszerűségét számomra csupán hossza ellenpontozta. Éjfélbe nyúló végét sem a cselekmény, sem a tartalom nem indokolta. Sőt, némely monotonabb mozdulatsor vagy kevésbé hiteles szöveg megvágásával több munkából színházba betérő földi halandót is meghökkentett volna a darab magas fokú szervezettsége és kuriózuma.
